2008. május 4. | Neményi Márton

Kavinsky és Feadz: megszakított közösülés - Galériával!

Állítólag poptörténelmi pillanat volt az A38-on csütörtökön, legalábbis a ami a mostanában nagyon menő francia elektronikus színteret illeti. A tavalyi bulija után ismét idejött ugyanis Kavinsky, és egy Ed Banger-tanítvány, Feadz. A történelmi fordulópont elmaradt, mégis érdemes volt ott lenni. Feadz langyosra vette, Kavinsky az őrületig hergelte a nagyrészt napszemüveges közönséget, a legjobbak pedig a magyarok voltak. De hogy kerül ide a Radiohead?
 

Ha valamire emlékezni fogunk 2007-ből tíz év múlva, akkor az a nagy francia house-robbanás lesz. Illetve a sokadik nagy francia house-robbanás, hiszen nem most árasztották el a világot először a croissant-zabáló őrültek zakatolós-fröcskölős elektronikával. Laurent Garnier neve rémlik valakinek? Nem? Daft Punk? Na ugye. Szóval tavaly nem történt más, csak elővették és leporolták a fiatal dj-k az utóbbi együttes iskolateremtő, ’97-es Homework című albumát, és egyszerűen megcsinálták újra. Hiába az utánérzések, baromi jó albumok születtek ebből a mozgalomból, ott volt például a Digitalism bemutatkozása (pedig ők németek!), a Simian Mobile Disco mennybe menetele (na, ők meg angolok), és hogy maradunk a franciáknál, a Justice, olyan követőkkel, mint Sebastian, Kavinsky és a bizarr hangú mc, Uffie producere, Feadz – ez utóbbiaknak még nagylemezük sincs, bár ez az elektronikus zenében nem jelent semmi rosszat, sőt.

Köréjük aztán egy kis kiadó is szerveződött, név szerint Ed Banger Records. 2002 óta vannak a pályán, és 2006 óta nagyágyúk, legnagyobb húzónevük pedig kétségtelenül a Justice. Bár én szemlesütve bevallom, hogy mindig túlértékeltnek éreztem őket, a tökéletes marketingnek, design- és ruhafetisizmusnak, és persze a mindenütt jelen lévő vaskos, általában tévékből összetákolt keresztnek hála akkora floorfiller a párizsi duó, amekkorát a Daft Punk óta biztosan nem láttunk. Szóval az ő nagy haverjaik, a kiadótól független Kavinsky, és a 2001-es színrelépéséhez képest csak nemrég az Ed Bangerhez csatlakozott Feadz érkezett csütörtök este a hajóra, hogy enyhítsen a fejletépős elektróra éhes közönség elvonási tünetein, amelyet eddig főleg a Kollektíva dj-i próbáltak kezelni, egyébként szép sikerekkel.

Ahhoz képest, hogy – ahogy ezt beharangoztam – poptörténelmi pillanatra lehetett számítani, az A38 gyomra még éjfél után is jobbára kongott. Pedig ekkor kezdett Feadz, a fiatal reménység, akit mindenki a nagy elődök méltó tanítványaként emleget. Nem tudom, hogy a magyar közönség túl közönyös, vagy túl éleslátó ahhoz, hogy eleve ide sem tolta a képét, de a mulasztás nem megbocsáthatatlan, ugyanis a vicces baseballsapkában potmétereket tekergető arc szettje nem volt az igazi. Nem az a baj, hogy az ütem végig változatlan, nem a lehengerlő fordulatokért jöttünk ide, hanem az igazi, minőségi bulizenéért, de ezt csak félig kapjuk meg. Feadzre párpercenként rájön az agymenés, ilyenkor megtöri a négynegyedeket, és föléjük tol valami egészen meglepő, extrém zajt, ami tart egy rövid ideig, aztán visszatér a biztonságos, sekély és langyos vizekre, rengeteg Daft Punk-idézettel, természetesen.

Ezek után epekedve vártam, hogy Kavinsky rendet tegyen. A pókerarcú, szigorúan napszemüvegben fellépő dj nem egyszerűen retrót csinál, hanem konkrétan azt képzeli, hogy 1986-ot írunk. Kialakított maga köré egy kisebb mítoszt, aminek persze ő a főhőse, és a lényege, hogy akkoriban szakadékba zuhant vörös Ferrari Testarossájával, aztán az autóval együtt feléledt, és azóta kíméletlen elektro-szellemként kísért a legmenőbb bulikon. Nos Kavinsky a hajón is inkább kísértett, mint vadult, bár a Feadz által feltett lécet azért lazán megugorja. Már a fellépése előtt hergeli a közönséget, „na mi van, alszotok? menjetek aludni!”, mutogatja a kezével, majd a brutális Wayfarer című instant klasszikussal indít, de a bevadulással vár, csavarja, húzza a felvezető dübörgést, kicsit túl sokáig is, mindenki ugrálna már, kész coitus interruptus. Persze aztán megadja a tömegeknek (akik ekkor már laza félházat alkotnak), amit akarnak, egy kicsit tényleg a nyolcvanas évek közepén vagyunk, ahol a világ legmenőbb zenei megoldásának a visítozó szintifutamok számítanak. Később elkezdi csak lazán pakolgatni a slágereket és a remixeket, sőt megteszi azt, amit csak a nagyon kezdők és a nagyon menők mernek: egyszerűen berak egy számot, amit arra érdemesnek tart (Presets: My People), és kész. A buli második felében visszatér a Testarossás dolgaihoz, és mi megnyugodva vesszük tudomásul, hogy visszatértünk 1986-ba.

Direkt nem írtam a bulit felvezető Kollektíva-különítményről és az őket felváltó We Plants Are Happy Plantsról sem. Ez csak zsurnál-hatásvadászat, ugyanis a legjobbat hagytam a legvégére: az est győztesei a magyarok voltak vicces, változatos és egyúttal földbe döngölős szettjükkel. Hibátlan, szórakoztató műsor volt mindannyiuké, a két francia között lett volna a helyük, ami nyilván szentségtörés, de a bulinak nagyon jót tett volna. We Plants még egy maga gyártotta Radiohead-remixet is megengedett magának. Az a pártucat ember pedig, aki véletlenül már 11-kor ott volt, megtudhatta, hogy lehet a Paranoid Adroidra is ugrálni, ha a dal a megfelelő kezekben van – egyébként rég nem láttam dj-t a saját műsorán ennyire jól szórakozni, mint a Kavinsky mester iránti tiszteletből fehér napszemüvegben fellépő srác. Kár, hogy ez a közönségre nem ragadt át.

Neményi Márton