2005. december 25.

Teltházas kilégzés: Quimby és Effeta a PeCsa színpadán

Fogvacogtató hideg szél volt tegnap este, ráadásul Andrejjával a
megbeszélt találkozó helyszínén percekig vártunk egymásra, mire kiderült, hogy az épület ellentétes oldalain állunk. Aztán átballagtunk a PeCsa bejáratához. A közelgő Quimby lemezbemutató / Effeta koncertre már akkor, negyed nyolc tájban is szép számmal gyűltek az emberek. Bent meg már még többen voltak, és a büfépultoknál hangolták magukat a zenés rendezvényre.

A koncert pontosan kezdődött 8 óra körül az Effeta legénysége (és
leánysága) elfoglalta a színpad középső részét. Nagyobb helyük nem maradt, mert a Quimby felszerelése már beállítva fogta őket közre, de ez az előadás élvezeti értékét - mint később kiderült - nem rontotta. Az Effetát még nem hallottam élőben játszani, de még a Quimbyt sem, így alávethettem magam az első benyomás meghatározó élményének. Ez az élmény pedig az Effeta esetében egyértelműen pozitív volt. Zenéjük vidám hangvételű, jól táncolható, és meglehetősen egyéni stílusú. Ha jól játsszák, minden alapot megad a jó hangulatra.

Az első nóta még kicsit feszültségoldós légkörben hangzott el, aztán a
zenekar jó kedélye kezdett eluralkodni, így a második-harmadik nótára
önfeledt pörgés vette kezdetét. Ismerve a zenekar műveit, egyértelmű volt, hogy innen már nincs megállás, hiszen lassú nótájuk tulajdonképpen nincs is. Körülnéztem, és örömmel láttam, hogy a csarnok már legalább félig megtelt, és egyre több lelkesen tapsoló, ütemre lábát mozgató fiatal
gyűlik a színpad elé. Aztán kis sétára indultam, és bejártam a termet,
hogy halljam, mit sikerült kihozni a hangosításból. Nem ért csalódás, a
hangászok jól vizsgáztak. Elöl ugyan kicsit elszóltak a felünk fölött a
ládák, és a basszus elnyomta az éneket, de néhány métert tolatva már
mindenből kaptam a fülembe eleget, így a szövegeket is jól érthettem, és a zenét is tudtam élvezni. Nem volt nagy a hangerő, de ennek köszönhetően végig az érthető, arányos hangzás volt jellemző a zenekarra.

Az Effetának van egy jó szokása, ami a színpadon nagyon jól kamatozik: a felvételeiket úgy készítik el, mint ahogyan élőben játszanak, így az
utolsó hangig tudják ugyanazt a zenét produkálni, amit a lemezről már
megszokhattunk. Nemcsak ugyanazt produkálták, de jócskán tettek is hozzá a hangulathoz az énekes-gitáros egyre lazább táncával és az énekesnő teljes beleélést sugárzó mozgásával, gesztikulációjával. A dalokat így nem egyszerűen eljátszották, hanem valóban előadták, ahogy csak kell. Egyedül a nóták közötti átvezetéseket, a közönséggel való kommunikációt kellene még egy kicsit csiszolnia a frontembernek. Ez az egy dolog volt talán, ami nekem kicsit gyengének tűnt, egyébként egy érett bandát hallhattunk a Quimby előtt.

Az Effeta kitűnően teljesített, nem lepne meg, ha jövőre akár egyedül
(pontosabban előzenekarral) is elvinnének egy ilyen balhét. Csak néhány
nóta kell még, hogy a műsor is elég legyen hozzá.

Természetesen az Effeta nem kapott akkora fénytechnikát és hangerőt sem, mint az est főzenekara, a Quimby együttes. Már az átszereléskor láthatóvá vált, mennyi fényt alkalmaznak majd a színpadi show-hoz. A zenekart ugyanis némi füst segítségével egy összefüggő "fény-függöny" takarta el előlünk, amíg az előkészítő munkák zajlottak. Azok pedig elég hosszúra nyúltak, egyre türelmetlenebb hangulatot teremtve a közben teltházzá duzzadt közönség soraiban. Nem mértem, mennyit vártunk, de a közben a hangfalakból halkan szóló háttérzene alapján 20 perc vagy talán fél óra is eltelhetett, mire végre történt valami a színpadon. A Quimby finoman belecsapott a lecsóba, amitől kis híján lefújta rólam a nadrágot a basszusláda-sor, így jobbnak láttam hátrahúzódni.
Andrejjával áttörtük magunkat a tömegen, és a keverőpult mögötti fapadokon pihentünk meg. Még onnan is kifejezetten hangos volt a zene, érzésem szerint jócskán sikerült túllőni azon a határon, amit én még értelmes hangerőnek nevezek. A basszus dübörgött, az éneket meg nem lehetett érteni, mert már nem volt hová tolni a hangerejét. Pedig kíváncsi voltam, mert a Quimby dalaival most ismerkedtem csak közelebbről. De minden hiába, a dalszövegeket számomra továbbra is sűrű homály fedi, csak néhány foszlányt sikerült néha elkapnom a fülemmel. Pedig a zene nem volt unalmas, nagyon változatos dolgokat hallhattunk, és jól megkomponált fénytechnika segítette a hangulatok átadását. A látvány egyszerűen lenyűgöző volt. A háttérben az Effeta műsora alatt sötétben megbúvó reflektorok életre keltek, és minden dalt a hozzá illő színekkel és mozgásokkal támogattak meg. Csak az a veszett nagy hangerő ne lett volna! Egy idő után belefáradt a fülem, és már untam, hogy a szövegekből nem értek semmit, a basszus viszont remegteti a tüdőmet.
Csodálkoztam is, hogy az előttem dolgozó hangász személyzetet ez nem
zavarta, és csak akkor avatkoztak be minimálisan, amikor egy-egy hangszer már besípolt kínjában. Így hát fél 11 tájban végül elszántam magam, és Andrejjával karöltve elhagytuk a helyszínt.

Közben azért boldogok és elégedettek voltunk. Nem számítottunk rá, hogy
egy olyan rétegzenével, amit a Quimby vagy az Effeta játszik, teltházat
lehet csinálni a PeCsában. Ez pedig az volt, javarészt pedig olyan hallgatókkal, akik közül sokan még a tizenéveiket tapossák. Biztató, hogy
ennyien vannak még (vagy már), akiknek többet jelent egy tartalmas élő
zenei koncert, mint egy discoban, technora átdühöngött este. Úgy látom,
hogy lassan újjászületik az igényesség a közönség részéről az értelmes,
emberi gondolatokra, és vannak zenekarok, akik ezt a növekvő igényt
maximálisan ki tudják szolgálni, tovább tudják táplálni. Remélem,
rövidesen a "vendég" Effeta zenei produkció is önálló koncertjén
üdvözölhet majd ekkora tömeget saját rajongótáboraként. Hiszem, hogy ez nincs már túl messze!

Kapcsolódó honlapok:

Képek: [link]

szerző: Daró