2013. június 30. | Jam

Víz, Zene, Virág - 1. nap - Szakmai szemmel

Számomra az első nap nem tartogatott túl sok hallgatnivalót, így inkább a fesztivál-hangulat hajtott, mintsem a kíváncsiság, de azért egy Ocho Macho-ra már nagyon régóta fájt a fogam. Éppen ezért volt a csalódottságom nagyobb a kelleténél...

Ne szaladjunk ennyire előre: megérkezésem után kapásból ismerős dallam ütötte meg a fülem, ugyanis a világzenei színpadon épp a Balkan Fanatik adta elő legnagyobb slágerét, a Repülj madár-t. Bár Geszti apó kicsit hiányzott, de azért meghallgattam, ha már erre jártam, csak hogy elmondhassam: ez is megvolt. Mivel azonban ez a stílus igencsak távol áll tőlem, ezért nyakamba is vettem a lábam és a fesztivált és továbbálltam. A Jemason síRkertben az égvilágon semmi nem volt (kivéve, hogy a '80-as évek hangulatát próbálták kelteni egy kezdetleges video disco-val, mind a három vendégnek..), a Várszínpadon pedig a Grund Színház egy érdekes performance-ét sikerült elcsípni, de mivel a leányzó vonaglását nem nagyon bírtam értékelni, inkább innen is távoztam. A Forrás Rádió színpadán és a RCKLT színpadon átszerelés volt (utábbin egyébként vagy 2 órán át hangosítottak egy dobot... ez is volt legalább olyan érdekes, mint a punkok, akik telefonról hallgatták a CPG-slágereket és kabátujjból vedelték pogó közben, a becsempészett kannásbort...bár jobban belegondolva a punkok érdekesebbek voltak). Így tehát maradt az Ozone Network, az az a Nagyszínpad és a Lovarda felhozatala.

Előbbin éppen mindenki keresztanyja, Keresztes Ildikó kezdte meg másfél órás műsorát, amely vérprofi, emberközeli, élvezetes és zseniális volt. Ezzel próbált vetekedni a kőszegi nyolcasfogat (akik egyébként csak heten voltak jelen), az Ocho Macho, akiket nagyon vártam, de mégis három dal után inkább visszatértem a ex-mentornő előadásához, mert köröket vert a reggae-s arcokra. Pedig azt hittem, hogy az Ocho-koncert lesz a fénypont, de amikor egy énekes úgy jön fel a színpadra, hogy "Üdvözlünk mindenkit Tatán, a jóég tudja milyen fesztiválon...", akkor azért megkérdőjelezi az egyszeri néző, hogy mennyire is tisztelik meg a zenészek? Szerintem, ha egy Hayley Williams meg tudja jegyezni, hogy éppen hol is játszik, akkor a Gergő is igazán figyelhetett volna. Ami a másik negatívum, hogy a hangosítás is százszor különb volt a nagyszínpadnál. Persze, tudom, nem mindegy, hogy valaki hány éve van a szakmában, sem az, hogy kik a techniakai emberek, sőt, nem is a zenekar hibája a gyengébb megszólalás, de kérdem én: a nézőt ez érdekelni fogja? De nem ám! Így tehát ingázva a két helyszín között azt kellett megállapítanom, hogy a vasárnapi Tankcsapda a nagyszínpadon igazán ütős lesz, míg a Lovardában az Anna and the Barbies és a Carbonfools...hát meglátjuk.

Visszatérve a két koncertre: az Ocho-s srácok, akármekkora királyok is, van még mit tanulniuk a szakmából és a hozzáállásból. Persze az is lehet, hogy bennem volt kevesebb a hajtóanyag, mint kellett volna egy ilyen koncerthez, de én azt mondom, hogy ha józanul nem tudok valamit maradéktalanul élvezni, az nem jó. És hiába énekelték Gergőék, hogy El mundo fantastico, vagy hogy Jó-jó-jó, de jó nekem, attól nekem ez még nem volt jó. Egyetlen dologgal tudtam egyetérteni: kell az élőzene! Ebben maradéktalanul igazuk volt.

Az pedig, hogy Keresztanyut nem tudták lezenélni a színpadról, az nem igazán számottevő dolog, hiszen Ildikó évtizedes tapasztalata már a kisujjába sűrítette az egész szakma csínját-bínját. Így tehát, mivel a dalai jók és az energiája csak úgy árad a színpadról, képtelenség volt, hogy ne arasson osztatlan sikert. Ezt az energiát és lüktetést hiányolom egyébként mindig is Rúzsa Magdiból. No sebaj, majd egyszer talán neki is sikerül. Mindenesetre nem bántam meg eddig az egészet, várom a folytatást!

Jam