Onnantól kezdve, hogy negyed 9-kor felkeltem, egész rugalmasnak bizonyultam. Negyed 10-re már készen álltam a reggelire, és így most ahogy ezt írom, egyre inkább erősödik bennem az építőtábor jelleg. Volt egy hely – a kedvencem –, ahol lehetett korrekt reggelit venni. Valljuk be, ez a legtöbb fesztiválon kimerül a jegeskávé, pogácsa kombinációban, de itt volt bundáskenyér és teja is. Igen, így J-vel, mert ez a klasszikus menzás tea, amibe annyi cukrot öntöttek, hogy egy kisebb cukorhegyet össze tudtunk volna belőle állítani. Ennél a pontnál viszont elindult a tépelődés, hogy mi legyen a fröccstúrával, hiszen ha már Orfűn vagyok, azért valami autentikus dolgot csak kéne látnom. Mivel volt egy-két téves információm a dologgal kapcsolatban, pont rossz embernél próbáltam nyalni, hogy vigyen magával, és amire ez kiderült újdonsült ismerőseim is a hetvenedik várólistán voltak Líviusznál. Ekkor született meg a zseniális és forradalmi ötlet: csináljunk statikus fröccstúrát. 

 

A statikus fröccstúra lényege: vedd a fesztivál borutcáját, beszélj pár pincészettel, hogy vegyenek titeket komolyan és beszéljenek a boraikról, ülj végig egyhelyben, és természetesen szükség van egy random celebre is, mert a nélkül nem túra a túra. Hogy őszinte legyek, ez sokkal menőbb, mint a hagyományos, mert kevesebb a mozgás, viszont bor ugyanúgy van. Hogy ebből mennyi valósult meg? Az eleje mindenképpen, bár celeb hiányban szenvedtünk, viszont cserébe amire elkezdhettük volna, addigra mindenki átértékelte az életét, tehát abban maradtunk, hogy ez rohadt jó ötlet, jövőre szabadalmaztatjuk. Addig pedig mindenki magában folytatja a túráját és elképzeli, hogy milyen, amikor tud egy-két dolgot a borokról.  

 

Így nem maradt más választásunk, mint rápihenni az estére, amire nincs is jobb helyszín, mint a fák alatt a két nagyszínpad között. Az eseménytelen idők leginkább azzal teltek, hogy a fiktív szerelmi életem további jobb sorsra fordulását beszéltük át, olyan jövőképpel, hogy mindenki boldog legyen. Én már az vagyok, a tudattól is. Mindenesetre így lett délután, amikor kénytelenek voltunk végighallgatni az Európa Kiadó beállását. Mivel abban bíztam, hogy úgyis hallom lentről, ha kezdődik a Tej koncert, ezért nem különösebben sürgettem magam, viszont arra nem gondoltam, hogy a beállás kicsit belerondít a történetbe. Ezzel a lendülettel sikerült lemaradnom arról, hogy a Palika széttört egy gitárt. Egyébként volt nekem egy olyan érzésem, hogy nem sokan ismerik a Tejet – nem mintha ettől én olcsóbban kapnám a kenyeret –, viszont még így is többen voltak annál, mint amit képzeltem. Persze jórészt a barátok. Amire felértem már az Átlag éjjel szólt, és be kell vallanom, én amióta az kijött, rengetegszer meghallgattam. Képzeljük el, ahogyan az Isten Háta Mögöttet random pop előadóval összekeverik és némi kínos elektrót alátesznek. Na, ez a Tej. Szóval én bőszen énekelgettem a dalt, ami csak azért volt életidegen, mert szerintem a „zenekaron" kívül csak én voltam olyan „bátor”, hogy ezt hangosan tegyem. Utána következett valami rap féleség, de számomra az egész annyira döbbenetes volt, hogy kitört belőlem a röhögés. Egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy ez mégiscsak a Pálinkás Tamás, akinek a szövegei kurva jók, de ez a zene valahogy nem passzol vele össze. Mindenesetre én teljes mellszélességgel kiállok mellette, és sok sikert kívánok neki, talán ez is beérik egyszer. Addig meg félig titokban rajongok értük. Amióta hazajöttem nem tudom kiverni az Átlag éjjelt a fejemből, szóval itt alul meg is osztom, hadd örüljön mindenki.

 

Ettől a ponttól kezdve, viszont elindult a káosz este, melyet kénytelen leszek egy újabb fejezetben kibontani, mivel az utolsó nap, még bőven tartogatott meglepetéseket. Esküszöm nem lesz benne Vad Fruttik!

 

Fotó: Illár Eszter 

-gabriella-