Bár nem vagyok a műfaj rajongója, mégis be kell vallanom, hogy van ebben a szókimondó stílusban valami, ami megfog. Olyan elementáris szabadszájúság van benne, ami a rap műfajt is jellemzi, igaz a két zenei megnyilvánulás ég és föld, de lényegüket ugyanaz adja. Egyik sem dallamos, populáris zene, de mondanivalóját tekintve mégis több a popzenénél, így akik a társadalom perifériájára szorultak, fel tudnak nézni a zenekarra, mert dalaik az élet nagy problémáiról és az „átlagos viselkedés” kifigurázásáról szólnak, ezért érezheti hallgatóságuk, hogy nincsenek egyedül a világban és van még erejük tovább küzdeni az élet összes területén. 

 

Úgy, ahogy a metal stílust, az együttes énekesét sem a hangi tudása jellemzi, sokkal inkább dalaik üzenete. Ez jó példa arra, hogy nem mindig attól igazán jó egy zene, hogy annak előadója egy tehetségkutató által kitermelt aktuális sztár. A zenekar tagjai csak maguknak akarnak megfelelni és az sem zavarja őket, ha stílusuk csak egy embernek tetszene. Ők is abba a kategóriába tartoznak, hogy nem a pénzért zenélnek és mikor megtalálták közönségüket, már megérte muzsikálni. Dalaik nem rádióbarát slágerek, nem a szerelemről-szakításról és rágógumipop-témákról szólnak, hanem a valós életről. Nem finomkodni akarnak, nem menedzserek által kreált rózsaszín sztárok. Nem az ismertségért játszanak és nem is azért, hogy mindenki elfogadja őket. Nem mindenkinek tetsző átlagzenében nyilvánulnak meg, hanem tudtak önmaguk maradni. Zenéjük nélkülözi a „steril hangzású stúdiófelvételek” stílusát, ebben jelentkezik dalszövegeik mondanivalója is, a néhol trágár, kocsmai stílusban előadva, ami az átlag- és az alatti élet szenvedéseit mutatja be. 

 

Bár nem valószínű, hogy teljesül, de kívánom, hogy ez az őszinte stílus jobban teret kapjon a közmédiában, hogy a társadalom ne csak a bájolgásra buzdító popdalokat ismerje. Remélem, az emberek is úgy fognak jobb irányba változni, ahogy a zenei ízlés is leveti felszínességét.

 

A lemez INNEN le is tölthető!

 

„Melanie”