Szombaton a napközbeni forgatókönyv ugyanaz maradt, és kiderült, hogy a borovicska tényleg gyógyszer. Nagy bánatomra a Bloodgroup nevű izlandi zenekart nem kaptuk el, ütöm is a fejem a falba, azóta. 

 

M.I.A.-t viszont már nem hagyhattam ki, és igazam is lett, mert amellett, hogy én alapvetően nem bírom a zenéjét, a fesztivál egyik legkellemesebb meglepetése kerekedett ki a nagyszínpados fellépésből. A zenére sok szót nem érdemes pazarolni, de a körítés annyira szórakoztató, hogy ez feledtette a muzsikás hiányosságokat. Mert nem nagyon vicces az, amikor a nyominger fotósokat felterelik a színpadra, hogy viselkedjenek paparazzo-ként, vagy nem szórakoztató az, amikor megjelenik egyenest egy Happy Mondays koncertről egy majommozgású raver gyerek és megerőszakolja a hangládákat? Vagy nem kezd el az ember örülni akkor, amikor látja, hogy 40 darab sorstársát szintén felterelik a színpadra, hogy ott bulizzanak egyet, úgy ahogy akarnak (meg is teszik, eszement módon)? De az. 

 

 

Szerencse, hogy ez agyilag nem volt egy túl megerőltető koncert, mert életem egyik legnagyobb vágyának beteljesülése előtt álltam éppen. Még valamikor a 90-es években kértem dolgokat a nem létező istentől, ezek közül az egyik az volt, hogy láthassam a Portishead-et élőben. Hát most itt voltunk, és legnagyobb örömömre természetesen megint csak minden további nélkül be lehetett menni az 5. sorig (zseniális az a fajta program összeállítás, hogy egyszerre soha nem működnek a különböző színpadok, mert így minden koncert előtt üres tér fogadja az arra járókat.) A koncert mind hangban, mind vetítésben pontosan azt hozta, amire számítottam. A 100%-ot. Beth Gibbons hangja (ha lehetséges ez) élőben még libabőröztetőbb, ráadásul a Third című albumról előadott számok még az ember lábát is megmozgatják (na azért nem nagyon). Egy sima, egy fordított, egy régi egy új, egy albumverzió, egy átirat (A Wandering Star azóta is ilyen lecsupaszítva megy a fejemben). Mindehhez természetesen (mint mindig) egy nagyon lelkes Pohoda-közönség, és egy majdnem tökéletes hangosítás, szóval ezúton is küldeném a szeretetet szegény Balaton Soundra látogató Portishead-fan barátaimnak (aki kitalálta a Portishead - BS párosítást, azt addig ütném egy Tiestót játszó Szokol rádióval, míg bocsánatot nem kér).

 

Összességében, nagy újdonságok nem voltak a trencsényi Pohoda Fesztiválon, annyi biztos, hogy van remény, mert könnyedén elérhető közelségben dolgozik egy szervező gárda, akik komolyan veszik a munkájukat, komolyan veszik a közönségüket, nem hagyják magukat befolyásolni egy marginális, tisztaságmániás réteg által, és inkább zenekarokra költenek budi helyett. 

 

3 évnyi pohodázás után bizton állíthatom, hogy a line-up-ot sem kell ismernem ahhoz, hogy tudjam, hogy bízhatok a Pohoda szervezőiben, és jövőre, veletek, ugyanitt. Mier!

 

Gerta Rauss