2011. március 24.

Duke Ellington őrülten szerette...

Duke Ellington és zenekara

Alistair Cooke, a nagyhatású kritikus 1983-ban úgy jellemezte Duke Ellingtont, mint az utolsó 50 év legkiemelkedőbb jazz személysiégét. Termékeny zeneszerzőként Ellington több mint kétezer dalt szerzett, beleértve a Take the A-Train, az It Don't Mean a Thing (If It Ain't Got That Swing) című sztenderdeket és a hosszabb lélegzetű szvitjeit, mint a Brown, and Beige, Liberian Suite, és az Afro-Eurasian Eclipse.

Zenekarával, melyeket 1919-től haláláig, 1974-ig vezetett, Ellington minden lehetséges sikert elért a jazz területén. Ő vezette be a Jungle stílust, és az emberi énekhang hangszerként való használatát. Hosszú pályafutása alatt Ellington rengeteg díjat kapott. Nixon a legmagasabb rangú polgári kitüntetéssel, az Elnöki Szabadság érdemrenddel tüntette ki 1969-ben. Cooke szerint senki sem tudta annyira személyesre formálni a jazz zenekari hangzást és kifejezésmódot, mint Ellington.

Edward Kennedy Ellington néven született Washington D.C.-ben 1899. április 29-én egy középosztálybeli fekete családban. Nagyon korán megismerkedett a zenével.  Apja és anyja is zongoráztak. Családja, hívő emberek lévén, úgy gondolta, hogy ha a fiuk megtanul zongorázni, akkor később a templom orgonistája lehet. A fiatal Ellingtont azonban inkább a festés és rajzolás érdekelte, és egy plakáttervével díjat is nyert. Később mégis folytatta zongoratanulmányait, mivel észrevette, hogy a lányok sürögnek-forognak a zongoristák körül.

Középiskolás korában kezdte el komolyan venni a zongorázást, rengeteget tanult zenetanárától, Henry Granttől. Tizenöt évesen egy üdítőital-boltban kezdett dolgozni, és ennek az élménynek a hatására írta meg első jazz dalát Soda Fountain Rag-et. Ebben az időben kapta a Duke becenevet is. Az erről szóló számtalan történet közül az egyik szerint azért, mert egy fiatal, elegáns barátja úgy tartotta, hogy a körébe tartozóaknak megfelelő nevük kell legyen. Ellington otthagyta a középiskolát és jazz zenekarokban kezdett játszani éjszakánként, napközben pedig festett.

Doc Perry zenei stílusa hatására Ellington tovább fejlesztette játéktechnikáját, és az első világháború után megalapította saját zenekarát. Módszere az volt, hogy komponálásnál nem a hangszerek lehetőségeire gondolt, hanem a zenekari tagokra, akik az adott hangszereken játszottak, így a zenét a zenész stílusára formálta. A tagcserék nem voltak zenekaraiban gyakoriak. A zenekar hosszú élete során számos szólista és énekes dolgozott Ellingtonnal, pl.: Toby Hardwick, Elmer Snowden, William Greer, Barney Bigard, Wellman Braud, Harry Carney, Johnny Hodges, Bubber Miley, Joe Nanton, Cootie Williams, Adelaide Hall, Billy Strayhorn, és sokan mások. Az 1920-as években Washingtonban klubokban játszottak, majd később New York Citybe költöztek, és három éves szerződést kötöttek a népszerű Cotton Clubbal.

A huszas majd a harmnincas években zenei revüket is írt, mint a Chocolate Kiddies, vagy a Show Girl, zenekarával filmekben is szerepelt. Emlékezetes filmzenéjét egy későbbi évtizedből, a Paris Bluest (Paul Newman) Oscar-díjra is jelölték. A harmincas években kísérletezett a latin-amerikai zenei elemek és a jazz fúziójával is, ennek legismertebb példája a Caravan című sztenderd. 1939-ben Billy Strayhorn csatlakozott a zenekarhoz és elkezdődött közös zeneszerzői munkájuk, mely egészen Strayhorn 1967-es haláláig tartott, sok emlékezetes szerzeményük között a Sophisticated Lady az egyik leghíresebb, amely egy későbbi Ellington-musical címadó darabja is lett. A harmincas években a zenekar fergeteges sikert aratott nemcsak az Egyesült Államokban, de Európában is.

1943-ban Ellington közreműködésével született meg egy nem mindennappi jazz koncert sorozat a New York-i Carnegie Hallban. A sorozat 1955-ig tartott és Ellington minden éven részese volt. Minden évben új, hosszabb jazz darabokkal rukkolt elő. Az első ilyen koncerten mutatta be a Black, Brown, and Beige-t, mely egy három részes zenei mű, és a feketék történetét mutatja be az Egyesült Államokban. A Black a feketék munkáját és hitét mutatta be. A Brown a fekete katonákat dicsőítette, akik az amerikai polgárháborúban harcoltak, a Beige pedig a harlemi fekete zenét ábrázolta.

A hatvanas évek közepén Ellington “szakrális” jazz koncerteket kezdett adni katedrálisokban szerte a világon. Az első San Franciso-ban volt a Grace Episcopal Katedrálisban 1965-ben, és az In the Beginnig God című dalt is tartalmazta. Később számos más dalt vettek be a repertoárba, pl. 1968-ban a New York-i Episcopal Cathedralisban a Divine-t. Szakrális zenéjét bemutatta még a Párizsi St. Sulpice-ben, a Barcelonai Santa Maria de Mar-ban és a londoni Westminsteri Apátságban is.
Ellington megújulásra képes előadó és zeneszerző volt egészen 1974. május 24-én bekövezett haláláig. Mindazonáltal, hogy közönsége követelte a sztenderdeket, mint a Mood Indigo vagy az In a Sentimental Mood, Ellington előtérbe helyezte a fejlődést.

Halála után egyetlen fia, Mercer Ellington, aki apja idejében a zenekar pénzügyi menedzsere és trombitása is volt, vette át a zenekar vezetését. Amikor 1996-ban Mercer eltávozott az élők sorából, az unoka, Paul Ellington vette át a karmesteri pálcát.

1 2