2011. február 21. | Sir DNA

Zenekritikai okoskodás, ízlésnácis végszóval

Az újságírás, így a zenekritika mind struktúráját, mind funkcióját tekintve gyökeresen megváltozott az internet elterjedésével. A cikkek megírásához szükséges anyaggyűjtés feladata könnyebbé vált, a keresőmotorok segítségével a szükséges információkat percek alatt megkaphatjuk. Ezzel egy időben az újságírónak, kritikusnak lehetőség nyílik szinte végtelen számú forrásból tájékozódni az általa választott témával kapcsolatban, ami egyben kötelessége is. A zenei újságírás fantáziavilágában a kritikus objektív, jól informált, fő célja a tájékoztatás és a megfelelően megfogalmazott vélemény (pofátlanul: szakvélemény) megírása.

Mindez az elméleti sík. A gyakorlatban a zenekritikus szubjektív, és miért is ne lenne az? Mi haszna származik az olvasóközönségnek azokból a „kritikákból”, amik jobban hasonlítanak a szóban forgó zenekar/album/esemény reklámjához? Az égvilágon semmi. Okosabb nem lesz tőle, a zenei termék ajnározása során felsorolt érvek pedig látványosan légből kapottak, így az informálási szándék meghiúsul. Ráadásul a kritika nem hír, hanem véleményformálás fix keretek között.

Pont ezért a jó zenekritika természeténél fogva szubjektív. A kritikus személyes véleménye miatt nem üres és használhatatlan egy cikk, és ez logikus: véleménynyilvánítás nélkül a kritika csak információ + parafrázis, ami szintén felesleges. Akkor már inkább a copypaste, és forrásmegjelölés.

Uj Péter egyik értekezésében, amit a helyesírással kapcsolatban írt, röviden és tömören megfogalmazza az internetes újságírás lényegét. „Az internetes hírszolgáltatás információs gyorsétkezde. Ami ebben a percben érdekes, az a következőben nem. Kár utólag polírozni, javítgatni. Épp az azonnaliság, a közvetlenség, a nyersesség a lényeg.” Ezzel lényegében összefoglalja az internet előnyét és hátrányát: az információt, híreket és kritikákat képesek vagyunk gyorsan közölni, a sebesség viszont a minőség, stilisztika, vagy épp a helyesírás rovására megy. Sírhat az ember, hogy „bezzeg régen…”, de be kell ismernünk, hogy erre van szükség és igény. Aki lassú, lemarad. Minden újságíró – az információ mennyisége miatt - csak egy szegmensét képes hitelesen átadni a választott (vagy éppen kiosztott, kinek mi) témának, ezért gyakran hiányzik az embereknek a cikkekből a nagy igazság, a megmondásra váró „tuti”. Ezúton szeretnék minden kedves olvasót felvilágosítani: ebben a szubjektív műfajban ilyen nincs, sőt, sosem volt! Pont emiatt léteznek az olyan oldalak, mint a metacritic.com, hogy összeszedjék a fontosabb kritikusok véleményét, és összegezzék, rendszerezzék azt, majd megpróbálják a szóban forgó lemezt besorolni egy skálán, 1-től 100-ig. Elég megnéznünk a kritikák két végletét, és máris nyilvánvalóvá válik a nagy igazság hiánya, és a vélemények sokszínűsége. Még a legelismertebb lemezek is kapnak rossz kritikát, és az alkotók egyetlen opciója, hogy nagyot nyelnek a békán, és próbálnak megnyugvásra lelni a jó kritikákban. Parasztosan megfogalmazva: a mi dolgunk, hogy szétszedjünk őket, az övék, hogy tűrjék. Véleményéért pedig ne keljen már elnézést kérnie senkinek, főleg ne egy olyan embernek, akinek a véleményezés a munkája!

A cikk megírása és leközlése után minden felelősség az olvasót terheli. Az ő feladata, hogy töménytelen mennyiségű kritikából kitalálja, érdekli-e az adott lemez, vagy zenekar. Aki egy forrásból informálódik, az megszívja, egy ember véleményére hagyatkozik, akivel közel sem biztos, hogy egyezik az ízlése. Viszont az újságíró nem írhatja oda minden cikk végére, hogy „de azért még olvass utána”, nem csak azért, mert ez szakmai oximoron lenne, hanem azért, mert feltételezi – legtöbb esetben hibásan -, hogy az olvasó nem egy birka, és nem dönt meggondolatlanul, megfelelő információ hiányában. Akik annyira befolyásolhatóak, hogy egy kritika alapján hajlamosak dönteni, azok vagy sznobok, vagy barmok. Számukra a kritika, mint olyan, árt a személyiségfejlődésüknek.

A kritikus felkészültségéről

2011-ben a könnyűzenei tájékozottság megszerezhető cirka 2 nap alatt, mint ahogy az ember képes egy délután alatt megtanulni a cirill betűket. Ez nem személyes vélemény, ez tény. Viszont az újságírót elsősorban nem a felkészültség, hanem a kritikus szemléletmód teszi azzá, ami. Hiszen 10 perc sem kell, hogy az ember beszerezzen egy diszkográfiát, de a széles látókör nem feltétlenül adott, a zenei betokosodást nem segíti elkerülni a google. Továbbá nem árt, ha az ember rendelkezik egy egyéni értékrenddel, ami alapján véleményt nyilvánít, mert szinte ez az egyetlen módja, hogy újat tudjon mondani, ne pedig a leírtakat ismételgesse. Így születik egyéni stílus, és ez csiszolódik, alakul át idővel.

Összegezve, „matulásan”: Minden kritikus ízlésnáci. Tessék végre megszokni.

Sir DNA

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Hozzászólások

Guilthee	2011. febr.. 21.  15:35	1
Ebben semmi új nincs. Úgy hívják gonzo-újságírás. Ahol nem a téma van előtérben, hanem a kritikus személye. De az élet minden területén megfigyelhető ez a jelenség. Például a természetfilmeknél, ahol egyre kevesebb szerepet kap maga az élőlény, a műsor inkább magáról a készítőről szól (milyen tudomány doktora, mennyit utazott egy jó felvételért, milyen veszélyes, amit csinál stb)... A gonzo-val az a baj, hogy átveri a közönséget, mert nincs tartalmi értéke. Gonzo-t bárki tud írni, bármiről mivel nem kell a témábóll felkészülni, érteni sem kell az adott témához különösebben. Gonzót lehet írni a GuilThee új lemezéről is. Így már értem a múltkori cikket :-D

Teljes fórum