2010. június 24. | mazian

Menjünk már Izlandra!

Államcsőd, vulkánkitörés, hosszú sötét tél. Minden adott, amitől mondjuk az amúgy is depressziós finnek, már egyetlen hatalmas öngyilkos szektaként ugranának le egy sziklaszirtről, akár a lemmingek, de az ilyesmi talán még a svédeket is rekord mennyiségű töményital elfogyasztására sarkallná. Nem így van ez az izlandiak esetében, akiket láthatólag nem nagyon tud letörni, se a fiskális se a természeti katasztrófa.

Ha van énekesnő a földön, akinek megszületésekor kisebb esélye volt arra, hogy kapcsolatba kerüljön, egy igazi dzsungeldobbal, az Emiliana Torrini, az izlandi származású előadó, mégis legnagyobb slágerében, mely 2008-ban jelent meg, Me and Armini című albumán, ehhez a hangszerhez hasonlítja szerelmetes szívét. És valóban lüktető ez a dal, nem csupán amolyan „egy izlanditól elmegy” szinten, legalábbis egyáltalán nem úgy, ahogyan mondjuk, Björk tálalta volna elénk. És bizony, Emiliana is épp olyan, mint minden jó dolog, ami Izlandról jön, nevezetesen majdnem híres. Ugyanis ha a könnyűzenei piacra gondolunk, az utolsó dolog, ami eszünkbe jut, hogy hát igen, Izlandon milyen pezsgő zenei élet zajlik, pedig Torrini nem utolsó sorban társszerzője volt például Kylie Minogue vitathatatlanul legigényesebb slágerének, a Slow-nak.

Szóval nem akárkiről van itt szó, egy olyan énekesnőről, aki az apukája reykjavíki éttermének pincérnői státusából egy tehetségkutatón bemutatott jól sikerült Gloria Gaynor interpretációval meghódította először hazáját, majd egy pár mérsékelten élvezhető blues-os hangzású lemez kiadása után, az egész világot is.  
De mégis, miért lenne érdemes egy 2008-ban megjelent dallal foglalkozni most 2010-ben, mikor lassan minden születő gyermekre jut egy új zenei album?

Azért, mert az interneten nemrégiben futott végig a világ legeslegjobb országimázs filmje, mely egyenesen Izlandról érkezett. (Természetesen ez csak személyes vélemény, lehet vitatkozni, hogy vajon a KFT, Balatoni nyár című számára összehozott, valamiért a közröhej tárgyát képező remek kis animációs film, vagy a Tony Curtis pincérnőt stírölős, magyar mentés, extra hiteltelen reklámja vajon nem jobb-e.) Ez ugyanis egy olyan kisfilm, ahol még az ABBA pulcsis, tarisznyás bölcsészlány külsejű egyének sem idegesítőek, és még a narancssárga overallos halászemberről is el tudjuk képzelni, hogy szabadidejében kedvenc hobbija a break tánc. Ennek a filmnek a zenei aláfestése a Jungle Drum, és nekem is ezért került a figyelmem fókuszába ez a zene, és van is ebben valami báj és irónia, hogy Európa egyik leghidegebb országa egy ilyen témájú és tempójú zenével kínálja nekünk látnivalóit, ugyanis ezzel elhitetik velünk, hogy ha a boldogság kereskedelmi cikk lenne, akkor annak Izland lehetne az első számú exportőre.

Emiliana Torrini ehhez járul hozzá azzal, hogy az alteres, pop-rock vonalat olyan módon képviseli, ahogyan a nagyobbik szigetországbéli társai, például Kate Nash, vagy Amy MacDonald képtelen, mégpedig azért mert ez a dal 100% vidámság és 0% kamu.
Ezért aztán mást nem is tudnék hozzáfűzni mindehhez, a vulkán kialudt, nyár van, szóval a vuvuzelák mellett, mindenki szakítson egy kis időt a dzsungeldobok hallgatására is, és aki teheti, annak irány Izland, ha a film csak ezredrészben is tükrözi az ottani szívélyességet és jó hangulatot, akkor senki sem fogja megbánni.