2009. augusztus 31. | Enkidu

Én vagyok a tahó! Galéria!

Én vagyok a tahó! - köszöntötte a mókás kedvű biztonsági őröket a Malacka és a Tahó frontembere, miután azok jót derültek a zenekar nevén. Vidám hangulatban indult tehát az idei SZIN csütörtökön, az első nappal. További apró, és nagyobbacska élményekkel folytatódott, melegvizes zuhanyzóval, sátor alá kiválóan alkalmas szénarakással, és a legzseniálisabb reggelivel, a forró sajtos csodával.

Arról régóta vitatkoznak az okosok, hogy a Parkfürdő megfelelő helyszín-e a fesztiválnak. (Értsd: a víz felerősíti a zajt, hőbörög a szegedi kispolgár.) Egy biztos, idén csak úgy lehetett elviseli a hőséget, ha két koncert között az ember megy, egyenesen a Tiszának. Vagy csak nyugisan áztatja magát a gyógymedencében, mint ahogy tette az megannyi megfáradt fesztiválozó, ki-ki vérmérsékletének, és úszástudásának megfelelően.

A zenei felhozatal itt is elég vegyes. Sok volt a tuc-tuc, még DJ Sterbinszkyt is sikerült lepókhálózni és idevarázsolni a zenedoboz legmélyéről. Vajon a Discography még 2009-ben is megállja a helyét egy fesztiválon? Lehet találgatni…

Mostanában divat lett szeretni a skát. Dallamos, lehet rá táncolni, bólogatni, és rázni a hosszú hónapok erőltetett munkájával megnövesztett rasztafrizurát. Ha már divat lett, kapott is kitüntető figyelmet.  Volt itt minden, ami szemnek, és sz(k)ájnak ingere, KRSA szokásos tornaórájától a Russkaja-szűz publikum „jé, ez tud magyarul?”-megdöbbenéséig. Meg volt Malacka és a Tahó is. Először is hatalmas respekt a hangosításért! Végre egy olyan Malacka-koncerten, ahol a szövegeket érteni is lehetett, ami az ő esetükben nem utolsó szempont. A korai kezdés ellenére folyamatosan szálingóztak az emberek. A mellettem álló másfél kilós fukszot viselő fiatalemberek annyira élvezték a koncertet, hogy a végére még egy-két sor eléneklésével is próbálkoztak.

Némi mászkálás, majd egy sátorból kiszűrődő  „Mi vagyunk a melyik zenekar?” (megsúgom, The Moog) után inkább meghívatom magam egy rozéfröccsre, és elmegyek zuhanyozni.  Padonülős Supernem, fél füllel hallott Beatrice, és halált megvető bátorsággal toitoiba pisilős Alvin után befutott  a várva-várt tehervonat(vagy inkább az orosz pszichotraktor), a Russkaja.  Volt is nagy tömeg, amin ugye egy fesztiválon kár csodálkozni. A nap folyamán többször is 5-10 fős csoportokba futottam, akik megállás nélkül skandálták a zenekar nevét, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek az egyslágeres Gabriella Climit választani. Egy pillanatig el is tűnődtem, vajon a Peet koncertjén is többen lettek volna 5 főnél, (plusz az együttes) ha anno valami jobban skandálható nevet választanak? Nyilván. A Russkaja jó volt, méginkább semmi extra.  Sokszor hallott átkötőszövegek  álorosz akcentussal, amin persze lehetett nagyokat mosolyogni, ha még volt erőnk a fulladozás közepette.

Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy egy külön bekezdést szenteljek a SZIN legnagyobb ellenségének, a pornak. Mert bármilyen szórakoztató is volt a koncert, a por miatt többen inkább csak békésen álldogáltak, és nem kockáztattam a táncikálást. A keménymagot ez persze nem zavarta, a kozáktánc meg mint tudjuk nem a legbékésebb fajtája a mulatozásnak. A por úgy szállt felfelé a színpad előtt, mintha valaki bekapcsolva felejtette volna a füstgépet. Kedves rendezők, jövőre talán néhány műanyag járólap nem ártana… Egy gyors Evil Nine-szeletelés után irány a sátor, csapó egy, első nap vége.

Második nap gyors városnézés, és végre meleg étel egy helyi komplexumban.  Pénteken is a Pepsi Színpadnál vertem tanyát, és nem csak azért, mert ott volt árnyék, vagy mert ez esett legközelebb a sátramhoz. A magamfajta világzenét (és minden olyat, amiben van hegedű, cimbalom, vagy tangóharmonika) kedvelő személynek ugyanis egy zenei orgazmussal is felért a kínálat.

A Fabula Rasából ugyan csak a ráadást sikerült elkapnom, mert épp valamelyik párakapu alatt kerestem menedéket. (apropó, Nobel-díjat az építmény kiagyalójának!) Sajnos-sajnos kellett ahhoz egy Lovasi András nevű zenebohóc, hogy a Csík zenekar fesztiválról-fesztiválra járva megtáncoltassa a népzenétől oly távol álló (tisztelet a kivételnek, lsd. bőszoknyás bölcsészlányok, és tarisznyás fiúk)közönséget. Pedig amit csinálnak az jó. Nagyon jó. Talán erre mostanra a tisztelt publikum is rájött, mert akkor is sűrűn lépkedtek kettőt jobbra, kettőt balra, amikor az említett művészúr nem volt a színpadon. Az első katarzis már néhány szám után megérkezett. Az Ez a vonat ha elindul című nótánál sűrűbb lett a szájharapdálás, és néhány arcon csillogva gördültek le a porral kevert könnycseppek. A sírva vigadás után a Besh o droM rúgta ki a ház oldalát. Igazi örömzenét játszottak, mi meg táncot jártunk örömünkben.

 Az este Macy Grayen is folytatódhatott volna tovább, de nem tette. Ebben főszerepet játszott egy elveszített telefon, sűrű méltatlankodás, majd egy hatalmas legördülő kő, amikor a Backstage pultoslánya telefonált, megtalálta.  Ha Nagyszínpad nem is, de egy távoli padról végighallgatott !DelaDap még belefért.  Örömmel konstatáltam, hogy erősen hanyagolták a kevésbé jól sikerült (borzasztó) harmadik album dalait, helyette ismét a régi !DelaDap tündökölt a  színpadon, azokból az időkből, amikor még csak félig töltötték meg az A38 gyomrát.  Második nap vége, snitt.

Európa legzöldebb (és legporosabb) fesztiválja után rám fér egy tüdőszűrés, de jövőre is által megyek én a Tiszán, ha nem is ladikon, de valamelyik fellépő művész kocsijában mindenképp.

Enkidu