2008. szeptember 7. | Kerényi Áron

Óriási felhajtás! Napjaink legnagyobb sztárjai Budapesten!

A nyár egyik legjobban várt megjelenése volt a Coldplay új albuma. A Viva la Vida...-t már júniusban az év egyik legjobb lemezének kiáltották ki, így most a budapesti koncertjük alkalmából mi is górcső alá vesszük. Retrospektív lemezkritika.

Bátran állíthatjuk, hogy az elmúlt tíz év brit pop-piacának stabilan egyik legnépszerűbb bandája volt a Coldplay. Az ezredfordulón adták ki első nagylemezüket, a Parachutes-ot, ami rögtön a brit album-lista első helyéről indított. Az lemez a tengeren innen és túl is hosszú távú siker lett, a Yellow vagy a Trouble pedig nemzetközileg ünnepelt pop-slágerek. Az egész korong kritikai sikere is nagy volt, színvonalas, elsőlemezes alternatív rock bandaként 2002-ben még Grammy-t is kaptak.

Érthető módon nagy várakozás övezte a 2002-es A Rush of Blood to the Head-et, mindenki kíváncsi volt rá, képesek-e megőrizni ezt az alternatív alkotói lendületüket. Az augusztusi megjelenés azonban szinte rögtön elmosta a szkeptikus hangokat, a második album sok szempontból még jobbra is sikerült, mint a Parachutes. Elnyerték többek közt az NME év albuma címét, bekerültek a Rolling Stone minden idők 500 legjobb lemeze közé, és ezúttal több arany gramofont is hazavihettek. Ezen az alumon voltak olyan, azóta szinte kultikus slágerek, mint a Clocks vagy a Scientist.

A 2005-ös X&Y-nál már annyira nem lelkendeztek a kritikusok, ennek ellenére azért sikerült üresre pakolni az EMI raktárait. A Coldplay-t talán a legtöbb kritika azért érte, és éri most is, mert (saját bevallásuk szerint is) erősen érezhető rajtuk más zenekarok hatása. A kezdeti időkben a U2-t, a Travist, illetve a Radioheadet vetették leggyakrabban a szemükre, később Kate Bush-t és Goerge Harrisont, az X&Y esetében pedig már a Kraftwerk és Johnny Cash hatásáról szól a fáma.

Idén júniusban pedig megjelent a régen várt új lemez, és volt is tétje. Már nem az, hogy esetleg nem fog belőle elég fogyni – 3 nap alatt több, mint 300 000 darab kelt el, ezzel mellesleg bekerült a leggyorsabban fogyó albumok közé -, hanem inkább, hogy sikerül-e a zenekarnak megint felvenni a lépést, és valami olyat letenni az asztalra, ami 2008-ban is megállja a helyét. Hasonló volt a hatás, mint a Rush of… album esetében, a megjelenés másnapján már el is tűntek a Ricky Martinos latin hatást fejtegető álláspontok, és a helyükbe az albumot 2008 legjobb lemezei közé emelő cikkek léptek. Az új Coldplay lemez ezúttal a Blurt, a My Bloody Valentine-t, és leginkább az Arcade Fire-t idézi, amik már önmagukban is biztosítanak egy színvonalat.

A lemez ennek megfelelően persze elüt a Parachutes-féle hagyományoktól, messze nincs olyan energikus felütése, mint anno a Don’t Panic volt. A Viva la Vida… ezzel szemben egy elnyúló, hosszabb, szinte tényleg az Arcade Fire-féle szimfóniákat közelítő számok sorozata. Az album olyan csúcsokból építkezik, mint az orgona-futamos Lost!, ami mellesleg az album legszínvonalasabb száma is, vagy a vonósokkal operáló Viva la Vida. Az első kislemez, a Violet Hill igényel néhány meghallgatást, de utána egészen bele lehet szeretni Chris Martin kissé eltorzított hangjába, bár az erősen Star Trek-es, és túlságosan is rózsaszín klipet még mindig nem értem. Összességében viszont az egész lemez koherens egészet tud alkotni, és mint ilyen méltó folytatása az elődinek. És ami a legjobb, hogy ez után a lemez után megint szégyenkezés nélkül lehet társaságban azt mondani, hogy igen, nekem a Coldplay a kedvenc zenekarom.

Szombatra már sajnos elfogytak az állójegyek, és valószínűleg az ülők se fognak örökké tartani, szóval húzzatok bele!

Kerényi Áron