2018. június 27. | -gabriella-

Íme a végjáték! – Fishing beszámoló 4. nap

És elérkeztünk a Fishing on Orfű 2018-as évadának utolsó napjához. Mentrendszerű szar zenére kelés, gypo jajgatás a háttérben. Azon már azért lassan túl is tettük magunkat, de közben gyorsan megterveztük mi legyen a szombati nap délelőttjével. A felnőtt döntések és kalandozások értelmében Magyarhertelenden találtuk magunkat.

Komolyan irtó büszke vagyok magunkra, hogy ennyi lehetőséget kihasználtunk a FOO alatt. Nem volt elég a borkóstoló, a tó körbekerülése, kisvonatozás még Magyarhertelendre is átmentünk. Őrület. Mondjuk ekkor már éreztem, öregek vagyunk a fesztiválra. Négy óra alvás nem tesz olyan közepesen széppé, mint régen, úgyhogy kellett a termálvíz és az egész napos ázás. Mondjuk, ha hamarabb rájövünk, a kinti medencéből mennyivel szebb kilátás nyílik, mint a benti fürdő részben lehet jobban érezzük magunkat. És kint a végén még Nagy Bandó Andás önálló estjéből is elcsíptünk egy darabot. Kell-e ennél több?! Egy busz visszafelé Orfűre.

A szombati nap, így a vízből épphogy kiszállva elég későn kezdődött. Első blikkre az Üllői úti fák koncertjére néztünk be, még elég józanon. Ami nagyon fura érzés volt. Amúgy elég jól hangzott a Misina sátorban, a szóda kérdés már annál inkább bosszantott mindenkit. Szóval csokor a kézben, és öltöny a testre és lassan vége is volt az egésznek. Úgyhogy egy gyors vacsora után és ezzel a Bohémian Betyarst lekésve beszélgettünk egy kicsit itt-ott. Az első koncert, amibe ténylegesen beleálltunk a 30y-é volt. A Tiszavirágon kaptak helyet nem is olyan későn, és igazából amennyire nem hallgatom őket szabadidőmben a.) minden számunkat ismerem, b.) legalább a felének tudom a szövegét félig halandzsázva, c.) tetszik úgy alapvetően. A Pécsi Egyetemi Napokon nagyon tetszettek, valami hasonlóra számítottam itt is. Az elején Beck Zoli egy fekete függöny előtt egyedül állt és énekelt, majd a katarzisnál lehullott a lepel és megjelent az egész zenekar. Annyira érdekelt az első pár szám, hogy lebilincselve hallgattuk őket, de a kezdeti lelkesedésünk kicsit odaveszett úgy az 5-6 dal után, mert kezdett kicsit leülni a buli. Így is tisztességgel végig ott maradtunk majdnem a végiéig. Szóval alapvetően jó volt, és itt dicsérném meg a hangosítást idén, mert rohadt jól szólt mindegyik színpad. D e komolyan. Nyilván itt most ez mindenkinek sokat jelent nagyon.

A következő állomás a The Subways volt, ami a fesztivál egyik fő meglepetése volt. Konkrétan olyan koncertet adtak, amitől teljesen eldobtam az agyam. Most itt mondhatnám a számokat, de egyrészt nem nagyon ismerem őket, másrészt meg nem nagyon ismerem őket. Dinamikusak a színpadon, faszán mozgatják a közönséget, érzik azt mikor-mit kell csinálni. Szóval ilyen angol profizmussal kezelték az egészet, és látszik rajtuk mennyire jó arcok. A csaj ruhája is menő volt, na. Állítólag készül az ötödik (?) album, arról is játszottak dalt. Az előzőek ismeretében bizonyára jó lesz az is. Ja, és a dobos király formának tűnik, a felétől alsónadrágban zenélt, miközben rajtam hat réteg ruha volt. Most érződik mennyire profin kezelem én is ezt az ügyet. Lényeg a lényeg, hogy jó bulit nyomtak a Tasmán ördögön, tényleg olyan volt, amibe csak belehallgatsz, aztán ott ragadsz. Mindenképpen jó választás volt, pláne kicsit felpörgetni az utolsó napot. Vagyis valami energiát dobott.

Ezek után a Parno Grasztra próbáltunk feljutni, de annyian voltak a Borfaluban, hogy képtelenség volt odavergődni a színpad közelébe. Ezért csak egy gyors Irsaira futotta az időnkből, mielőtt Bérczesi Robi a Tűzhöz közel helyszínen tartott önálló estjére mentünk. Az Én és az ének egy elég közismert performansz, a Tűzhöz közel pedig egy elég intim környezetet teremt neki. Amúgy személy szerint nekem az az egyik kedvenc helyszínem, pont a már leírtak miatt. Fák és meghitt ahngulat. Romantika. Robi hozta a tőle elvártat, de itt megint előkerültek a kikerülhetetlen iskolai történetek, ahol „Bamba Robiként” csúfolták őt az osztálytársai. Sikerült nagy sikert aratnom: A „Miért nem megy el egy osztálytalálkozóra, biztos büszkék rá már a régi arcok, és akkor nem traumatizálná magát tovább?” beszólásommal a környezetünkben. Itt is leírom: legszívesebben megölelném ezt az embert, és megnyugtatnám, nincsen semmi baj.

Kellett utána egy kis felüdülés, úgyhogy a Soerii & Poolekre távoztunk ez után, a Gypo Circus helyett (szomorú arc), de utólag azt tudom mondani, nem bánom. Elég nagy felháborodást váltott ki, hogy idén nem menetrendszerűen a Kutya Vacsorája zárja a fesztivált (korábbi időpontra tették őket, másik színpadra). Nem tudom ez minek volt az eredménye, vagy mi vezetett ehhez, de nem volt rossz döntés egyáltalán. Itt éreztük, meg kell még nyomni ezt az estét és a sztriperekkel és plüss elefánttal, plusz csirkével ellátott show eléggé odabaszott a domboldalnak. Volt itt minden, bolti csöcsök mutogatása, a Papp Szabi hangú fiú, és az össze klasszikus: Tanga, Elton John, Valahol messze, Vaddisznó és a végén a Dorina feldolgozás: Buli, buli, buli. A végén a barátaim megdicsértek milyen szépen végigugráltam az egészet. Mára már csak a torokgyulladás marad, meg az emlékek.

Utolsó körben az Unicum sátorban még felpasszíroztak a pultra, kikiabáltam magamból, hogy szándék mindig van, és még a Tudom, hogy szeretsz titokban-t is elénekeltem önkoncert gyanánt. Ekkor konstatáltam, a fesztiválnak vége és már csak ketten ülünk egy padon. Úgyhogy vettem egy balos és utoljára lefeküdtem aludni.

És hogy mi maradt ki kompletten a 2018-as fesztiválon nekem? Egyszer sem láttam Lovasi Andrást. Ez azért elég durva. Pedig a Kiscsillagon még Falusi Mariann is volt. Szóval emiatt jövőre is menni kéne, hátha.

Köszi Orfű, nagyon jó voltál idén is!

-gabriella-

KÉPEK