2014. május 6. | Stewie

Ki van a Volton?! – Skillet

Az elmúlt hónapokban egyre-másra jelentek meg a Volt fesztivál fellépőinek nevei. Amikor megnéztük a listát, be kell, hogy valljam férfiasan, nem tudtam mindegyiket hova tenni, még műfajilag se. Mivel a baráti társaságom is így volt vele, gondoltam ideje lenne egy kicsit rendszerezni, hogy pontosan mire is számíthatunk idén július 2-a és 5-e között Sopronban. Ezúttal egy kicsit keményebb vonalat véve, az amerikai Skillet-et mutatom be.

Az együttest John Cooper alapította Ken Steorts gitárossal, első körben egy side-projetkes grunge zenekarként, természetesen keresztény hangvétellel. A kezdeti (a vártnál sokkal nagyobb) sikerek és megannyi tagcsere után folyamatosan kiforrt a post-gurnge-os keresztény rockos hangzásviláguk, de erről majd később. Ennek a folyamatnak a vége 2003, amikor a Collide című albummal berobbantak a mainstreambe. A zenekar további három albumot, két Grammy-jelölést és még több tagcserét tud maga mögött az azóta eltelt 10 évben.  Jelenleg Copper mellet felesége, Korey Copper gitáros, Jen Ledger dobos és Seth Morrison gitáros van a bandában. Utolsó két albumuk, az Awake és a Rise már nemcsak a keresztény lelkületűek körében volt kiemelkedően sikeres, hisz a US. Charton mindkét lemez a TOP 5-ben landolt. A VOLT a második fellépésük lesz hazánkban, hisz tavaly már tiszteletüket tették, mint a Nickelback előzenekara.

És akkor pár szót a lényegről, a zenéjükről. Alapvetően post-grunge, egy kis keresztény mentalitással megspékelve. Ez annyit tesz, hogy a gitár letisztult, nem hivalkodó, de erőteljes, a szöveg pedig Istennek tetsző. Nem kell itt mindjárt arra gondolni, hogy Mózestől idéznek, inkább arra, hogy az üzeneteik pozitívak, és elég sokszor van egy-két utalás arra, hogy van egy felsőbb hatalom. Aki nem merül bele mélyen, az észre sem veszi a vallásos vonulatot. Viszont ahogy teltek az évek, úgy változott a zenéjük is. A 2000-es évektől (amikor Korey belépett) megjelent a szintetizátor, az elektronika a zenében. Nem fog egyetlen metálfant sem eltántorítani a koncertektől, csak éppen annyi, hogy kicsit színesebb lett az instrumentális rész, egyedibb a hangzásviláguk tőle. Ezen kívül a klasszikusabb hangszerek is szerepet kaptak a zenében: sok számuk alapja hegedű, sokszor a fő motívum is erre íródik. Sokkal könnyebb lesz tőle a szám, de a kemény vonal is megmarad, így se a hard-rockerek, sem a lágyabb dallamokat kedvelők nem panaszkodhatnak. A végső döfést mégis a vokál adja. Főleg Jen belépése után, az éneklés megoszlik: a fő sávot még mindig John énekli, de nagyon sok vokálkiséretet, és még több önálló szekciót énekel Jen. Ez a párbeszédesség ugyan elüt egymástól (nagyon nagy a hangszínek közti különbségek), de mégis harmonikusan kiegészítik egymást, így alkotva egészet. Az egyetlen kis szemrehányás, amit mondhatok, az az, hogy az albumokon belül a számok kicsit monotonak, nagyon egy sémára íródtak. Ez főleg a régi lemezeknél van így, mostanra már nem annyira súlyos a helyzet, az utolsó két albumuk már tényleg világszínvonal.

Hires számaik: Sick of it, Monster, Awake and alive, Rebirthing, Not gonna die, Whispers in the dark...

Amire biztos nem lehet majd panasz, az a hangulat: egészen biztos, hogy itt is fergeteges bulit fognak csinálni. A U2 óta ők az egyik legnagyobb koncertzenekar (lehetne őket utolsó utáni aréna rock bandának nevezni). Mindenkinek ajánlom, aki legalább egy kicsit szereti a rockot. Nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy teljes képet kapjunk róluk, a keresztény előtag, csak egy kis adalék.  Őszintén sajnálom, hogy nem nagyszínpadon lesznek, de így legalább tuti, hogy tele lesz a küzdőtér.