A Destiny’s Child pályafutása számomra meghatározó szereppel bírt, ez szinte kötelezővé teszi hagyatékaik ápolásának figyelemmel követését, ahogyan az üdvöskék jelenjére vetített kíváncsiságomat is. Kelly Rowland a lánycsapatos évek folytatásaként a rivalda fényében mintha még mindig csak Beyoncé után araszolgatna, néhol erősebb, vagy épp gyengébb próbálkozásokkal. Saját meglátásból az album is csupán ezt támasztja alá. Persze a Billboards 200-as listán való bronz- szereplése erősen megcáfol bármiféle negatív felhangot, ahogyan olyan lapok újságíróinak pozitív kritikái is, mint a New York Times, Daily Express és társai. Mrs. Shawn és Kelly persze már érzékelhetően más úton járnak a zenei stílusok mezején, de nekem mindkét esetben valahogy elmarad az anno „végzetgyermekes dinamizmus”, hiába az idő múlása, az egyéni ízlések és az aktuális világszemléletek kreálta trendek változása, mégis máig hiányérzetet ébreszt a dalokból annak a vonalnak a hiánya, mely ennyi év után is emlékezetes maradt, egy súlyosabb beateket kedvelő földi halandó számára, mint én biztosan. A Here I Am ezzel szemben egy tipikusan „lányos” korongocska és megint csak a popularitásnak a diszkó-hangulat adja a löketet, persze ezt megkerülve sokkal inkább rétegzene/album született volna, ami a népszerűségi indexet, vagy a mainstream slágerlistákon befoglalt helyeket is más irányba mozgatta volna. Egyébként nem kell felháborodnunk azon, ha egykori hiphop, r’n’b élvonalbeliek, illetve jelenleg is hasonló címkéket magukra aggató előadók eddig ismeretlen területek meghódítását tűzték ki célul, mint amilyen a dance music földje, a diszkók parkettje. Sokaknak ez bejön, sokak nem osztják ezt a fajta „pálfordulást”, én mindenképpen az utóbbi tábort erősítem, az esetenkénti csalódottságot azonban jóváírják az aktuális ínyencségek (melyek példájaként az elkövetkezendőkben biztosan dobok még betűket).

 

Az irányváltás 2008-ban konkretizálódott Kellyben egy franciaországi nyaralás alkalmával, ahol közelebbi ismeretségbe keveredett David Guettával, illetve a közös munka első lépései körvonalazódtak, akkoriban még a When Love Takes Over kapcsán. A friss album „Commanderje” pedig ismét a közös munka gyümölcseként tündököl, melynek tuningolt változatát Nelly egészíti ki, némi hiphopperséget csempészve a letagadhatatlanul diszkós hangzásvilágba, bár ő is inkább utolsó albumának gyengécske felhozatalát erősíti ezzel a megmozdulással. A Lil’Wayne-nel készített Motivation számomra talán még a legkedvesebbnek mondható a Here I Am tipikus összebújós, „rózsaszirom- dobálós” számainak, illetve a diszkók hangfalaira szabott „popposkodások” kavalkádjában. A szám remix változata kapcsán dobnék egy felkiáltójelet, amiben viszont már Fabolous, Busta Rhymes, és Trey Songz versszakok adnak egy plusz karaktert a dalnak. A dalok további taglalását egyrészt saját ízlésekre bíznám, másrészt MyMusic értékelés már született a témában. Akinek az album teremtette parti hangulat még nem lett volna elegendő, a Deluxe változattal karöltve, annak ajánlom figyelmébe a novemberben várható csinosítgatott kiadást, melyben még egy adag up-tempo jelleget nyomnak a dalocskákra. Újabb hírek szerint a promóció részeként Kelly Chris Brownnal foglalja be a turnébuszt az ősz folyamán, emellett a brit X-factor nyolcadik szériájában tündököl majd a képernyőkön.

 

.tia