2009. november 3. | Bajnóczi Piroska
Ha informatív akarok maradni, akkor csak annyit mondok, hogy újra Depeche Mode-koncert. Ha újat akarok közölni, nem írok többet, mint: Depeche Mode-koncert Budapesten, 2010. január 11., Budapest, Papp László Sportaréna. A meglepetés kedvéért még ennyi: az előzenekar Nitzer Ebb, Douglas McCarthy és Bon Harris duója. A csendet választottam én is, próbálom követni bölcsességüket. Szavak nélkül mondhatnánk a legtöbbet róluk, hiszen már több generációs „problémáról” beszélünk. Szóval az van, hogy bebetonozták magukat a 20.-21. századba.
A francia eredetű „depeche” szó annyit jelent, távirat, vagy távirati stílusban, míg mind a francia, mind az angol nyelvben létező „mode” szó módra, vagy gyorsan múló divatra utal. Furcsa kis öncinizmus ez. Újromantika, new wave távirati stílusba minimalizálva. Talán pont ebből a titokzatosságból, rejtélyből adódóan mulandóságuk csak a végtelenhez képest gyors, hiszen még mindig itt vannak az aktív 30 év után is. Persze látszik, hogy megjárták a kórházakat, de tuti, hogy aki még nem jutott ki élő DM-re, bepótolja. Jó, jó, hallottuk ezerszer, megöregedtek, lehet, hogy már csak erőlködésnek tűnik ez a színpadi cécó, de valahol mégis belopták azok az örökzöld dallamok magukat, s alappillérekként formálnak minket, s a zenét világszinten. Régi, olykor patetikus, viszont mindemellett egy-egy ponton szívet szaggató alapanyag – tehát menni kell, ha még élőben nem hallottuk volna, s menni kell, ha már igen, hiszen ki tudja, hogy lesz-e még alkalmunk. Csupa egyes (’10.01.11.) – látens vezetők ők még mindig a javából, csak nehogy addig nyújtsák a tésztát, míg el nem szakad. Legyen rövidebb egyben épen, mint hosszú cafatokban. Az emlék miatt fontos, maradjon a DM No1, vagyis a csúcson kellene abbahagyni. Netalántán még előttük lenne?
Erőteljesen kétlem. Leállni tudni a művészet szerves része.
Bajnóczi Piroska