2014. március 10. | Stewie

Ki van a Volton?! - Woodkid

Az elmúlt hónapokban egyre-másra jelentek meg a Volt fesztivál fellépőinek nevei. Amikor megnéztük a listát, be kell, valljam férfiasan, nem tudtam mindegyiket hova tenni, még műfajilag sem. Mivel a baráti társaságom is így volt vele, gondoltam ideje lenne egy kicsit rendszerezni, hogy pontosan mire is számíthatunk idén július 2-a és 5-e között Sopronban. Ma Woodkidet fogom bemutatni.

Yoann Lemoine először nem a zenei tehetsége miatt lett ismert a világ számára. Pályafutását grafikusként és videoklip-rendezőként kezdte, még a 2000-es évek első felében. Dolgozott Luc Besson Arthur és a villangókján, videoklipet rendezett Katy Perrynek és Lana Del Reynek, ezekért díjakat is kapott rendesen (egy Grammy-jelöléssel is büszkélkedhet a Born to die rendezéséért).

A zenei karrierjét Richie Havensnek, a világhírű folkmuzsikusnak köszönhette, aki egy klipforgatás során adott Yoannnak egy bendzsót. Ez inspirálta a zenélésre. Első EP-jét 2011-ben vette fel, első nagylemeze pedig 2013-ban jelent meg The Golden Age néven (az album a francia lista 2. helyére ugrott fel). S bár díjjakkal még nem jutalmazták, a szakma kitüntetett figyelemmel kíséri karrierjét.

Zeneileg is az egyik legérdekesebb előadója az idei fesztiválnak. Talán azt is ki merem jelenteni, hogy a legjobban megkomponált műveket hallhatjuk majd tőle (bár még nem teljes a lista, ugye). Az alap egy nagyzenekar. Ez már önmagában érdekes kiindulópont (főleg, ha azt nézzük, hogy egyes fellépők csak egy laptopot cipelnek magukkal, és azon is igazából csak egy torzítás van, amit variálnak). Keverednek ugyan benne az erős zongorajátékok, a mély, andalító vonósok és az egészen könnyed rézfúvósok. De olyan harmonikusak, hogy el se tudnánk képzelni, hogy nem egy egészet képeznek így együtt.  Viszont ez a teátrális hangzás nagyon erős ellenpontban van a ritmussal, ami a fő motívuma a dalok nagy részének: gazdag, kreatív (ma már ritkaság ez is) ritmusvilágot és eszközkészletet használ fel. Ez első hallásra szöges ellentétet képez a nagyzenekar kimért, szilárd alapjával, de tudnak úgy igazodni egymáshoz, hogy nagyon kellemes alapot képezzenek, mégis popos könnyen befogadható tónust adjanak vissza. De nem is ez a legfőbb értéke a zenéjének: hanem a hangja. Egy olyan lágy, andalító, de elgondolkodtató hangtónussal rendelkezik Woodkid, hogy az érzelmi paletta legapróbb kis szegletét is be tudja mutatni, ki tudja aknázni. Mindezeknek az összessége tényleg egy világot fest elénk (meglátszik a rendezői múlt). Csak tudni kell belépni ebbe az univerzumba.



Ebből következik, hogy erősen rétegzenéről beszélünk, biztosra veszem, hogy nem mindenki tudja élvezni, főleg nem egy fesztivál hedonista hangulatvilágában (hogy az alkoholos mámorról ne is beszéljünk), de ha már ott vagyunk, és a másik színpadon nem az egyik kedvencünk megy, akkor érdemes lesz betekinteni, hátha elfognak a dallamok minket is, kicsit elgondolkodtatnak két pogó-party között. Viszont aki erre nem akar nyitott lenni, annak egyáltalán nem ajánlom, mivel ezt a zenét tényleg csak akkor érdemes hallgatni, ha éppen nyitottak vagyunk a külvilágra, de még inkább magunkra.

Stewie