2008. szeptember 1. | Sári Júlia
A halál legyőzi az életet, Isten pedig csomagol – többek közt ezekre a vidám következtetésekre juthattunk az idei Nemzetközi Performance és Nehéz Zenei Fesztivál első napján Szentendrén. Elkeseredésre azonban semmi ok, így is jót mulattunk a Művészetmalom kertjében, ahol még az is kiderült, hogy lehet zajzenére táncolni.
Bizonyára nem vagyok egyedül, aki magát meglehetősen nyitottnak érzi a művészet legkülönbözőbb műfajaira, a performance-szal azonban – hosszas igyekezet és többszörös próbálkozás ellenére – nem sikerült megbarátkoznia. Ennek egyik lehetséges oka, hogy mivel ez talán a legszabadabb és -megengedőbb művészeti ág valamennyi közül, boldog-boldogtalan arra hivatottnak érzi magát, hogy produkáljon valamit e téren, így rengeteg a csapnivaló, elborult és minden elgondolástól mentes előadás. Sebaj, gondoltam, Szentendrén bizonyára válogatott performerek magas művészetében lehet majd részem, és még talán a műfajhoz való hozzáállásom is egy csapásra megváltozik.
Sajnos nem így történt, de előre bocsátom, ennek az oka biztosan az én korlátoltságomban rejlik. Pedig Szatmári Botond és Szécsi András performance-művészek előadásában még volt is némi gondolati mélység és emberi dráma, csak éppen az sem volt minden közhely híján. A fehér-fekete, illetve élet-halál ellentétek párhuzama, a sakktábla mint az élet színtere, ahol a csontváznak öltözött halál végül elkerülhetetlenül mattot ad az életnek, a bitófán lógó gyermekek hatásvadász látványa és a finálé, amikor is a halál rázárja a koporsó fedelét az életre, és meggyújt magán egy maszkot, miközben gyászos zene szól – mindez inkább elvett annak az amúgy nagyon fontos és vitathatatlan gondolatnak az erejéből, amelyet néhányan már előttük is megfogalmaztak a történelem során, vagyis hogy az ember halandó lény. Számomra – bevallom, kárörvendő vagyok – az előadás legszórakoztatóbb pillanatait a viszonylag gyakori bakik jelentették, mint például az eldőlő sakkbábuk vagy a földbe kalapálás közben darabjaira hulló fakereszt, és persze a nagy maszkgyújtós befejezés, amikor is a halálnak a haja is lángra kapott. De szerencsére senki nem sérült meg komolyabban.
Lényegesen élvezetesebb volt az este ezt követő, utolsó programja, a – saját megfogalmazásuk szerint – „pszichokinetikus ipari és mezőgazdasági tánczenét” játszó Lyuhász Lyácint Bt. koncertje, amely, mint kiderült, az indusztriális zajzenével szembeni minden közhiedelem ellenére, valóban tökéletes alkalmat kínált egy kiadós táncolásra (még ha ezt rajtam és táncpartneremen kívül senki más nem is gondolta így a Művészetmalom udvarán). De persze a zene önmagában mit sem ért volna a lehengerlő színpadi produkció nélkül: gázmaszk, fehér műtősruha, villódzó hajszárító, bűvészmutatvány, frappáns és magvas gondolatok monoton hangon elbeszélve. „Isten már csomagol” – hangzott el néhányszor búcsúzásképp, amolyan útravaló bölcsesség gyanánt, és mi is hasonlóképp cselekedtünk.
Sári Júlia