Hozzászólások » MyMusic » Bárpult » FÉLSZIGET - Erdélyben
Témakörök
Hirdetés
FÉLSZIGET - Erdélyben
| Anonymous | 2006. aug.. 8. 21:09 | 5 |
 Ja, sztyepi volta, csak ez lemaradt. :) |
||
| Anonymous | 2006. aug.. 8. 21:07 | 4 |
| Nos, Mónikához csatlakozva úgy gondoltam én is a webre vetem magvas gondolataimat a fesztivállal kapcsolatos élményeimrõl és klaviatúrát ragadtam.
Nagyon készültem az útra, már elõzõ este próbáltam ráhangolni magam. 3 éve voltam elõször Erdélyben, a Székelyföldön. Már régen el szerettem volna menni oda, és nagyon örültem, hogy végre eljutottam erre a földre, amihez annyi legenda, könny és érzelem kapcsolódik. Akkor - a kisebb problémák ellenére - nagyon jól éreztem magam, és bár a határon visszafelé akkor volt némi szivatás és dühömben azt mondtam, a suttyó románok miatt soha nem megyek vissza, azért mégis visszavágytam. És csak álmaimban gondoltam volna, hogy egyszer koncertezni megyek oda - pedig ismerem és hiszem Jézus szavait: "Kérjetek, és megadatik Nektek!" A fesztivált megelõzõ egyeztetések a szervezõkkel eléggé utolsó pillanatosak voltak, de persze ez így szokott lenni. Gyakorlatilag úgy indultunk el Pestrõl, hogy azt sem tudtuk hol fogunk másnap aludni - mert ugye az elsõ éjszakánk a Isten vagy a sors kezének hála megoldódott. Persze még azzal kapcsolatban is voltak kérdések, amire már Móni utalt. Az, hogy egy óra alatt szedtük össze a bandát barokkos túlzás :), mivel én mentem az autóért reggel 9-re, persze Móniért csak 11-re értünk oda, onnan a maradék két ember felszedése már tényleg csak 1 óra volt. :) Lényeg, hogy délben sikerült elindulni, akkor már éreztem, hogy kissé fáradok, mondjuk 3 órát levezetni Pesten a délelõtti csúcsban egy ismeretlen mikrobusszal annyira nem kellemes, de mikor már kiértünk a pályára és megszólalt a CD-játszóban a Jamiroquai-tól a Use the Force, már kezdtem jobban érezni magam. Egyébként is hõsiesen elhatároztam, hogy a határig én vezetek. Próbálkoztunk azzal, hogy a hosszú úton kiválogatunk a jövõbeni repertoárunkhoz pár feldolgozást, de mivel a kocsi elrendezése miatt a hátsó sorban már nem hallották azt, amitõl mi elöl megsüketültünk, errõl gyorsan letettünk. Aztán már csak hangulatfokozónak üvöltettünk különbözõ funky, jazz és disco lemezeket. A határt kb. délután 5-kor értük el, viszonylag gyorsan átjutottunk. Aztán persze a túloldalon szembesültünk a nagy román valósággal. Fél órát sikerült dekkolni egy bódénál, ahol elvileg úthasználati matricákat árultak, mert nem jött a váltás. Mert ott még így megy. Lejár a munkaidõ, ha nem jön a váltás, hát nem jön. Hadd szívjon csak a sok hülye aki be akar jönni az országba. Mire megjött a szógálatos kollega, odacsörtetett egy nagydarab román (megjelentek elõttem hõn szeretett Tamási Áron mondatai amikor Surgyélánt jellemezte az Ábel a rengetegben-ben) , hogy ugyan már a személyautósok ne foglalják a helyet a kamionosok elöl, minden benzinkútnál van matrica. Mi hittünk neki, pedig tudhattam volna, hogy hiba lesz. Kb. az 5. kútnál kaptunk nagy nehezen matricát. A nagyváradi utakról, a félig kész házakról, a pórázon lovat legeltetõ, meg az úton útfélen szekéren fél Daciában utazó cigányokról, a vakolatlan, de círádás (bádog!!!) tetejû házakról, a kátyúkról a városokban, az ész nélkül vezetõ éjszaka is kivilágítatlan Daciásokról inkább nem szólok. Azt látni kell. Legutóbb éjszaka mentem és jöttem, egy nagy távolsági busszal, akkor nem igazán láttam ezt. Most szembesültem vele. Ahogy beljebb értünk a hegyekbe már javult a kép, de persze mindent sikerült azért valamivel eltorzítani. Az egész zenekar egymást túllicitálva beszélt egymáshoz: Az nézd!...Azt nézd!....Ez nem igaz! Akkor már nem vezettem, volt idõm kicsit pihenni és a tájat figyelni. És azon gondolkodni ismét, már sokadszorra, hogy miért kellett ez? Miért kellett egy ilyen gyöngyöt a disznókra bízni? Egy ilyen országot, ami a magyarság mentsvára volt évszázadokon keresztül, virágzott, és nem hagyta iga alá hajtani magát soha, se a töröknek, se az osztráknak. És jól megvolt egymással ott magyar, német, román, hosszú évszázadokig. Nem értem, de nem is érhetem. Csak elszomorít és szomorú voltam, mikor ezt láttam. Aztán amikor Kolozsváron a McDonald's-ban a McChicken-em 15 percig készült, míg a mellettem álló összes románt kiszolgálták, akkor már kezdtem dühös lenni. Végre megérkeztünk Marosvásárhelyre Ilonához, némi kavargás után a városban. Bor és pálinka. És vendégszeretet. Ami régen itthon is volt egyszer valamikor. Mert már csak elvétve található ez meg a felvilágosult Európauniós állítólag Magyarországon. Valamikor ebben az országban is többségben éltek az emberek, amikor még nem tévébámuló fékezett habzású intelligens tamponos konzumidiótákból állt a nemzet 2/3-a. Meg voltam döbbenve. Ez a lány azt sem tudja kik vagyunk és odaadja a lakását nekünk, 8-unknak. Éjjel 2-kor. Másnap reggel pedig megy dolgozni. Akkor már nagyon fáradt voltam. 7 óra vezetés, aztán 5 óra navigálás. A strandon nekem már nem volt kedvem és erõm ugrálni. Visszamentünk a szálláshoz, ahol még két feles pálinkára vágytam és alvásra. Másnap átmentünk a szállodába, minden rendben, tudtak rólunk, korrektség a szervezõk részérõl, rendes, tiszta szobák, ugyan nem luxus, de az kell a francnak. Legyen hol aludni, fürödni, meg legyen egy vécé. Ez megvolt. Pihenni kellett volna, de én fel voltam pörögve, pláne amikor kaptam egy telefont a szervezõktõl, hogy a kolozsvári rádió interjút akar készíteni velünk. Mondjuk meg, hogy mikor és hol. Ismét újabb döbbenet. Én mondjam meg? Ki vagyok én? És õk akarnak velem, nem nekem kell kuncsorogni, hogy ugyan már vegyenek észre? Egyáltalán honnan tudnak ezek rólunk? Ja, hogy benne vagyunk a mûsorban? A Pesti EST-ben is benne voltunk százszor legalább, meg a Szigeten is játszottunk 6 évig rendszeresen, mégis magasról szart ránk mindenki. Szóval ott észreveszik, ha valaki valamiért érdekes és más, mint az egységszar, ami mindent elborít. A színpadnál már erõsen a közelgõ bulira koncetráltam. Újabb áll-keresés a földön - 10 perc alatt áll a színpad, és úgy szól, mint az állat, egyszer kell szólni csak a kontrollt keverõ pultosnak, hogy tegyen a gitáromra és minden jó. Ilyen nem volt még mióta az eszemet tudom és színpadon állok, pedig nem ma kezdtem - elõbb el tudjuk kezdeni a bulit, mint ahogy meg van hirdetve, és így egy kicsit elõbb is befejezõdik. Az elején még remeg a kezem, mintha most lennék elõször színpadon, de aztán egyre jobban belejövök, úgy érzem a végére felszántjuk a színpadot, ami lejön a korai idõpont miatt a nagy téren viszonlag gyéren lévõ, de egyre gyarapodó közönségnek is. Az utolsó dal elõtti kommentárban nem bírom ki, belekiabálom a mikrofonba: "Köszönjük, imádjuk Erdélyt. Hajrá Magyarország!" Amire a válasz hatalmas ujjongás és taps. Amikor lejövünk páran kiabálják, hogy vissza, majd a színpad bejáratnál a lányokhoz mennek rajongani, amíg mi pakolunk. Megtalál minket a rádióripoter is. Megint felteszem magamban a kérdést, hogy miért kell több száz kilométert utazni, hogy normális médiaemberekkel találkozzam, akik nem kérdeznek vérbaromságokat? Aztán kimegyünk a fesztiválról a busszal vissza a szállodából, üvölt egy Earth, Wind & Fire Live CD, füttyõgünk a csajoknak, akik ugyan nagyrészt jóval fiatalabban nálunk, vagyis tizenévesek, de igazi CSAJOK, végre, nem mûp*csák, mint az itthoniak nagyrésze, a legtöbb visszamosolyog és integet. Aztán kaja és vissza a fesztiválra. Pálinka, sör és így tovább... Szakértek egy helyi magyarral aki sokáig dolgozott Magyarországon és megvan a véleménye. Igazat adok neki. A mi országunkban már csak elvétve élnek magyarok. Aztán találkozás a régi zenésztársakkal a Doors Emlékzenekarból, egy rövid ideig néztük a koncertet aztán vissza a szállodába aludni. Másnap iszonyúan kész van mindenki, igazi másnap. Halvány röhögések a reggelinél, aztán indulás. Valahogy mindenki nyomottabb, és nemcsak a tegnap esti mulatírozás miatt. Érezzük a levegõben is kimondatlanul: nem akarunk még hazamenni. De sajnos muszáj. Viszonylag eseménytelenül érünk el a határig, ahol gyorsan átjutunk. Azért észrevehetõ, hogy itthon vagyunk, mégiscsak valahogy tisztább minden, de azt is tudjuk, a közhellyel élve: nem minden arany, ami fénylik. Ahogy közeledik Budapest, valahogy mindenki egyre feszültebb, egy parázs vita is kialakul valami jeletéktelen dologról, hogy melyik a jobb autó. Mindenki fáradt, pár hülye poén: mindenhol jó, de legjobb a p*na. Jó hazajönni, de sokkal jobb lett volna még ott maradni kitudja meddig... |
||
| Anonymous | 2006. aug.. 8. 13:40 | 3 |
| Re: Felsziget [quote:22c8845f5b="Dini"]Nagyon szuper a Félsziget, mindenkit szeretettel várunk bármikor, a jó kürtõskalács na meg a szilvapálinka melett...:-) Nagyon jó amit irtál Mónika, aztán várjuk a csapatot Csikszentimrén is....[/quote:22c8845f5b] |
||
| Dini | 2006. aug.. 8. 13:38 | 2 |
| Felsziget Nagyon szuper a Félsziget, mindnekit szeretettel várunk bármikor, a jó kürtõskalács na meg a szilvapálinka melett...:-) Nagyon jó amit irtál Mónika, aztán várjuk a csapatot Csikszentimrén is.... |
||
| HENTERTAINER | 2006. aug.. 7. 21:27 | 1 |
| FÉLSZIGET - Erdélyben FÉLSZIGET – Erdélyben Azt minden zenész és nem-zenész, sõt az egész ország nagyon jól tudja, hogy nemsokára beindul nálunk az õrületes „Sziget-szezon”. De azt vajon tudtátok-e, hogy több mint három éve aktívan pörög a mi szigetünk kistestvére a Félsziget Marosvásárhelyen. A július 30-án befejezõdött egyhetes mulatságon több mymusic zenekarral egyetemben nekünk is szerencsénk volt játszani. Igaz, nem maradtunk sokáig, de az élmény nagyon izgalmas és felejthetetlen volt, és ezt szeretném most megosztani Veletek. Majd kiugrottunk a bõrünkbõl, úgy örültünk, mikor végre megkaptuk a hírt, hogy mehetünk a Félsziget Maros színpadára játszani. Elsõsorban azért, mert régóta dédelgetett álmunk volt az, hogy egyszer eljutunk Erdélybe, és az ottani magyar-ajkú közönségnek játszhatunk. És azért is, mert reményeink szerint tomboló tömeg vár majd ránk a nagyszínpad elõtt… és természetesen azért is, mert egy olyan nagylétszámú és mókás zenekarral, mint a miénk elõreláthatóan csupa kalandnak ígérkezett az utazás. Örömünket csak sokkal késõbb sötétítette be egy jelentéktelen kis felleg, mégpedig az, hogy a szervezõk csak egy éjszakára finanszírozták a szállásunkat, és ránk várt a feladat, hogy az elsõ esténket fedél alá helyezzük. Ebben segített bennünket, egy olyan szellemiség, ami hazánk határon inneni részébõl már el-elkopni látszik; mégpedig az önzetlen segítõ szándék bizalommal fûszerezve, pikánsan. Mikor hírül adtam problémánkat többek között Keresztes Nándi, azaz Nándy, - a Csíkszentimrei Ifjúsági és Közmûvelõdési Egyesület alelnöke, az Ifjúsági Szakbizottság elnöke, és a Csíkszentimrei Ifjúsági Fúvószenekar alapító tagja - és az általa megismert sok jószándékú ember elárasztott bennünket különbözõ kedves megoldási lehetõségekkel. Íme egy példa: „Elalhattok nálunk, habár nekünk csak egy szobánk van, abban pedig két ágy, de mi szívesen összehúzzuk magunkat, és valaki elférhet a másik ágyon” és hasonlók. Az utolsó pillanatban jelentkezett Ilona, egy bátor 27 éves lány, aki felajánlotta nekünk kis garzonját a Félsziget közelében. Béreltünk egy nagy sárga mikrobuszt, és azzal indultunk neki a világnak. Egy órába telt, mire mind a nyolcunkat felcsíptük a fõváros 8 egymástól legtávolabbi pontjáról. Az úton „okos zenéket” hallgattunk és vicces-butaságokról beszéltünk. Például arról, hogy mennyien eszik majd a jazz-pop-funky slágereinket a félszigeten, ahol elõreláthatóan mindenhol rock, alter és punk lesz. Meg arról, hogy a fiúk (persze csak azok, akiknek nincsen barátnõjük) hogyan fogják meghódítani a székely lyányokat vagány pesti charme-jukkal. Meg arról, hogy szegény Ilona, vajon hogy fogad majd bennünket az éjszaka közepén, de még valószínûbb, hogy hajnal hasadtával, midõn teljesen felpörögtünk, és ezt csillapítani másra sem vágyunk jobban, mint jó házipálinkára. Utunk meglepõen zökkenõmentes volt, a határon vámpapírra felírogattunk minden hangszert, nehogy baj legyen visszafelé. A fiúk felváltva vezettek, többszöri kérlelés után sem engedték át nekem a volánt, pedig jó lett volna végre egy kicsit gyakorolni… A legnagyobb okosságok és legmélyebb lelkizések mindig akkor jöttek, amikor megálltunk étkezni egyet. Ilyenkor legördültek a pohár sörök és körbejárt valakinek a cigarettásdoboza is. Jól sejtettük, valóban csak hajnalban értünk Marosvásárhelyre, és izgatottan vártuk titokzatos jótevõnket; Ilonát. Ilona nagyon kedves volt, nem ijedt meg látványunktól, mindannyiunkat beengedett kis garzonjába, kaptunk kulcsot, házibort, és házipálinkát is. Miután kifújtuk magunkat, és koccintottunk egyet szerencsés megérkezésünkre, elindultunk felfedezni a környéket. A Félszigetre nem mentünk be – már nem is voltak sokan, csak a környékén csellengett egy-két halálmadárnak öltözött sápadt anorexiás párocska egymásba gabalyodva, vagy magányosan lézengõ fiatalember. Viszont találtunk egy remek ivót, ahol a fiúk letelepedtek, mi ketten lányok pedig továbbálltunk meglesni mindazt, amit e környék adhatott… És találtunk bizony egy nagyon izgalmas dolgot, mégpedig egy szabad-strandot medencékkel, ahol hajnalban is nagy volt a mulatozás. A környék éber társadalma vidáman ugrált a vízbe, vagy már benne úszkált, és isten tudja mit mûveltek ott a nagy sötétben. Bevallom, naiv ábrándnak tûnt elõször az a gondolat, hogy esetleg mi is bemászunk ide - nem bízván a zenekar spontaneitásában - de lám, nagyot néztem, amikor a fiúk alsónadrágban kurjongatva egyenként tûntek el a csábító fekete lében. Én is rohantam utánuk (csipke alsónemûben), és az est fénypontja ezzel meg is volt. A kellemes langyos estében a víztõl kijózanodva, pozitívan tekintettünk a másnapi koncert elé. Ilona otthonában szépen berendezkedve, miután a kisebb kuncogások is elhallgattak, álomba merültünk: fiúk a földön rendben, kezek a paplan fölött, mi lányok pedig dívásan a díványon egymást ölelve. 
Másnap egészen fitten ébredtünk, és hamar megszületett a terv: irány a Félsziget, átvenni a belépõket meg a színpadi passzt, utána kávé (de lehet, hogy fordítva), aztán átszállásoljuk magunkat a hotelba, átöltözünk színpadi cumóba és kezdõdjék a koncert. A gyakorlat ehhez hasonlóan alakult. Mindenki befalt egy taco-maco-t (valami helyi specialitás volt, ami olyan, mint a taco, csak mako) reggelire ott a színen. A Félsziget kisebb volt, mint a mi Szigetünk, és kevésbé színes, de szinte minden fontos kelléket megtaláltunk benne. Gyroszos, pálinkaház, lelkisátor, nagyszínpad, kora reggel furcsán imbolygó elveszett lelkek; fényre csúnyuló lányok és fiúk, külföldiek, csocsóasztal, nagy por, a mozgóvécék és frissen sült húsok pazar illatkeveréke, feketébe bújt alternatív vonal, a copfos rocker irányzat, az zeneileg elkötelezetlen kíváncsi réteg stb. A Félsziget fõleg a koncertekrõl szólt. Nem találtunk annyi játékot, és egyéb „figyelemelterelõ” sátrat, vagy programot, mint amennyi a budapesti Szigeten van. Az emberek az egyik koncertrõl a másikra özönlöttek, fõleg a nagy produkciók után, hatalmas tumultus keletkezett az utcákon. 
A mi koncertünk félhat körül kezdõdött. A színpadi technika nagyon profi volt, jólesõen segítõkész stábbal, a közönségünk pedig izgalmasan összetett. A leglelkesebbek a punk lányok voltak. Úgy táncoltak a funky ritmusokra, mintha mindig erre buliztak volna. Aztán jöttek a rokkerek, akik jó rokkerek lévén a színpad elõtti korlátnak támaszkodva álltak és néztek minket csodálkozva, de elismeréssel. A hippy lányok egy darabig a fûben ültek, majd hirtelen meggondolásból szökellni kezdtek, meg sem álltak a koncert végéig. És, bizony, volt amatõr akrobatamutatványos közönségünk is. Jól éreztük magunkat, és koncert után még interjút is kértek tõlünk, ráadásul sikerült egy pár lelkes rajongót is begyûjtenünk. Hajnalban megnéztük a The Doors emlékzenekar koncertjét, ahol a Fluggal is összefutottunk. Az italt szinte ingyen ingyen mérték. Kétségtelenül minél többet fizettünk, annál több lejünk maradt. Elég hamar beletanultunk ebbe a kétfajta lejrendszerbe, még ittas állapotban is ki tudtuk számolni: ha az ötlejes sörért tíz lejjel fizetünk, akkor, szerencsés esetben ötvenezer lejt kapunk vissza. Másnap két óra alvás után elég nehéz volt az ébredés, de korán kellett indulnunk, hogy ne túl késõn érjünk vissza Budapestre. Útközben azért még megálltunk egy kis faluban faragott szobrokat, edényeket, fura, pajzán kis fajátékokat, sakk készleteket nézegetni vagy vásárolni az otthoniak számára. A buszban, félálomban megbeszéltük, hogy imádjuk Erdélyt, és ide még visszajövünk egyszer. Igazi rock and roll idõutazás volt számomra a naplementében hazakóborló tehenek között elhajtani zenekari busszal, szalmásszekereket elõzni hatvannal az idönként ijesztõ utakon, büszke és barátságos emberekkel találkozni akikkel a nap bármelyik szakában koccinthattunk kitûnõ házipálinkával, és persze hajnalok hajnalán strandolni, ahol a fiúkkal együtt stíröltük a tangás lányokat. 
Tulajdonképpen azért írtam le mindezt, hogy meghozzam a kedveteket a FÉLSZIGETHEZ. Jövõre is lehet jelentkezni zenekaroknak, úgyhogy NE HAGYJÁTOK KI!!! információ: (www.felsziget.ro) (Mónika) |
||
