Hozzászólások » MyMusic » Bárpult » A PANKKK és a ráció
Téma
Hirdetés
A PANKKK és a ráció
| aaaaaaaaaaaaaa | 2005. okt.. 13. 13:03 | 2 |
 Ezt az agymenést egyedül sikerült összehozni, vagy volt segítség is???
Felesleges minden fórumba bemásolni ezt a cuccot. |
||
| papirszobrasz | 2005. okt.. 13. 10:59 | 1 |
| A PANKKK és a ráció A kormányok ritkán hoznak közmegelégedést kiváltó döntést. A PANKKK a kivételek közé tartozik. Helyeselték a pártok, tudomásul vette a társadalom, örültek neki a rockzenészek, s nem háborogtak különösebben a komolyzenészek (mert nem sérti elõjogaikat). Magam sem tennék mást, ha a csomag ténylegesen javítana a magyar zene helyzetén, de sajnos ez nem így van. Nem is lehet megfelelõ intézkedéseket hozni kellõ elméleti alapok híján. Ez utóbbi egyébként nem csoda, hiszen a mûvészetelmélet máig nem volt képes feldolgozni az e téren a XX. sz-ban bekövetkezett változásokat. A PANKKK létrejöttének története magyarázatot ad sok mindenre. A folyamat elindulását többen az Idõ van! címû nyílt levél 2003-as megírásához kötik, ennek ellentmond viszont az a tény, hogy kapcsolatfelvételre a zenészek, s a kulturális kormányzat között csak vagy két év múlva került sor. A tárgyalási hajlandóság magukat a kiáltvány megfogalmazóit is meglepte, kikényszerítésére egyébként sem lett volna eszközük. Sokat mond az is, hogy a híradások szerint a kultuszminisztérium nem önszántából, hanem a MeH, vagy talán éppen a miniszterelnök kezdeményezésére lépett. A program megalkotására valójában a kormány és a kormánypártok népszerûségének az idõtáji mélyrepülése a magyarázat. Ez persze nem baj, az viszont igen, hogy a kiindulási alaphoz nem társult a probléma lényegének felismerése. A csomag nyelvezete jól szemlélteti ezt, a „könnyûzene”, „amatõr mozgalom”, „fiatalok kulturális közege” kifejezések, a „lázadás” állandó emlegetése arról tanúskodik, készítõi nem igazán értik, mi történt a mûvészetekben az utóbbi száz évben. Ezért aztán nem is születhettek jó megoldások. (Itt jegyzem meg: ha a tárca 15 éves programja is hasonló felfogás alapján készül, nyilvánosságra hozásának pillanatában sem lesz helytálló.) A történet úgy folytatódott, ahogy mindig is szokott, ha szembekerülünk valamilyen feladattal: nyugati gyakorlatból vették át azt, amit hasznosnak és megvalósíthatónak véltek. Ez sem lett volna hiba – hiszen tanulni nem szégyen – ha ott már rendelkeznének megfelelõ megoldásokkal. A program legnagyobb adóssága, hogy kísérletet sem tesz valóban demokratikus viszonyok kialakítására a mûvészetek (ez esetben a zene) támogatásának rendszerében. A PANKKK nemigen csökkentette az e téren meglévõ aránytalanságokat, különösen, ha az egyes mûfajokat mûvelõk, igénylõk számát is figyelembe vesszük. Jelenleg állami, önkormányzati, alapítványi csatornákon keresztül infrastrukturális fejlesztések, mûködési támogatások, rendezvénytámogatások, egyéb juttatások formájában az adófizetõk évi 30 milliárd forintja, vagy még több szolgálja egy olyan mûfaj finanszírozását, amely az érdeklõdés perifériájára szorult. Egy csapásra nyilván nem lehet radikálisan változtatni az elosztáson, ezért szükségesnek tartom, hogy a tárca dolgozzon ki egy 10 éves ütemtervet, amelynek végrehajtásával igazságos viszonyok alakulnának ki ezen a téren. Nagy hiányossága a csomagnak a fõvárosi zenekarok, klubok kirekesztése, holott a helyzet itt sem jobb, mint vidéken. Egy ütemterv elõirányozhatná ennek megoldását is. Kimaradt a hangszervásárlás segítése. E feladatra külön közalapítványt kellene létrehozni, célszerûen az Oktatási Minisztériummal közösen (az iskoláknak – még a zeneiskoláknak is – nagy gondja a hangszerhiány), amely pályázatok útján adna támogatást a nyerteseknek, de mással is foglalkozhatna. Egy önálló rockzenei alapítvány óriási elõnye lenne, hogy eredményesebben lehetne tevékenysége finanszírozásába külsõ forrásokat bevonni, mint elbújtatva az NKA dzsungelében. (Ezt tervezi az említett szervezet is, de teljesen reménytelenül, mert a lehetséges szponzorok érzékelik, hogy nincs számottevõ érdeklõdés az iránt, amit támogatnának.) Másrészt minden, a rockzene támogatását célzó tevékenységet elõnyösebb lenne egy helyre koncentrálni, s nem szerencsés ezt azokra bízni, akik nem értenek hozzá, ráadásul ellenérdekeltek is a dologban (pl. NKA). Lehet persze ennek az állításnak az ellenkezõjét bizonygatni, de azt eddigi tevékenységük nem igazolja, s az sem, hogy minimális változtatáshoz is a minisztérium ráhatása kellett. Tanúsítják alkalmatlanságukat a feladatra a szervezet vezetõinek régebbi és újabb keletû nyilatkozatai is. Rossz probléma felismerésbõl fakadó hibás megoldás a magyar zene médiabeli megjelenését erõsíteni kívánó intézkedés. Ez ebben a formában abszolút felesleges pénzkidobás. Nem az a baj, hogy magyar számok nem szólnak a rádiókban, hanem az, hogy az aktuális zenei termésnek is csak egy szûk része kap helyet (hogy mi, azt valószínûleg üzleti és egyéb kapcsolatok is befolyásolják), nem szólva a régebbiekrõl. A jelenlegi tervezet csak azt érné el, hogy ezek a számok, vagy hasonlók még gyakrabban lesznek hallhatóak. (Egyébiránt ne az döntse el, mi kerül adásba, hogy magyar-e, vagy sem, hanem az, hogy megismerésre, meghallgatásra érdemes-e, vagy sem.) Az igazi baj az, hogy az egyetemes zene egésze nem ismerhetõ meg a médiából. Ezeknek a problémáknak a megoldása egy széles spektrumú közszolgálati rock rádió létrehozása lehetne. Nincs kifogásom a múlt bearanyozása ellen, ha egyebekre is jut pénz (400 millió a lillafüredi rock múzeumra). A jelen pillanatban azonban sokkal fontosabb lenne a jövõ megalapozása. Létre kellene hozni egy interneten hozzáférhetõ archívumot, amely minél teljesebb mértékben tartalmazná mindazt, amit a rockzene létrehozott, és a különféle népzenéket. A jövõ zeneszerzõje elsõsorban ezekbõl építkezhet. Színvonalas magyar zene akkor lesz, ha lesznek jó szerzõink. Senki sem rángathatja elõ a semmibõl az alkotásokat, hanem az általa hallott mûveket, az átélt hatásokat ötvözi, dolgozza át új szerzeményekké. Minél alaposabban ismeri valaki a zeneirodalmat, annál sikeresebben teheti ezt. Az archívum lehetõvé tenné, hogy a hazai zenészek, vagy akár a zenerajongók behatóbban ismerkedjenek meg ezekkel a zenékkel. Ami a PANKKK várható hatását illeti, illúzió azt hinni, hogy nagyot lendíthet a magyar zenén, s az újra nemzetközi rangú lesz, mint a 60-as, 70-es években. Elõször is sok országban elõbb kezdõdött hasonló program, õk nyilvánvaló elõnyben vannak velünk szemben, nem csak a korábbi indulás miatt, hanem mert – gazdagabbak lévén - több pénzt tudnak áldozni erre a célra. Másodszor a zenészek eddig is sokat vállaltak magukra, hogy megteremtsék a feltételeket. Az intézkedések könnyítenek helyzetükön - de nem annyit, s nem olyan széles körben, mint szükséges lenne -, ám nem növelik számottevõen lehetõségeiket (ugyanis ettõl még nem lesznek jobb zenészek). Amit a csomag segítségével megvalósíthatnak, azt nélküle is. Bármilyen területen elérni kívánt eredménynek két feltétele van: megfelelõ képzés az iskolában, illetve kedvezõ körülmények a tevékenység gyakorlásához az életben. A magyar zene igazi fellendülése csak akkor következhet be, ha a rockzenét egyenrangúnak ismeri el a mûvészetpolitika – annak minden következményét vállalva (támogatások) -, továbbá az emberek zene iránti igényeinek kielégítésében játszott szerepének megfelelõ helyet kap az oktatásban. (Ez egyben az ének-zene óraszámának növelését is feltételezi, hiszen ma már egyértelmûen a zene a fõ mûvészeti ág.) Úgy tûnik, az OM ez utóbbi megvalósulását nem tekinti sürgetõ feladatnak, márpedig a késedelemmel elszalaszthatjuk annak esélyét, hogy a magyar zene újra rangos legyen (egyre többen lesznek a „pályán”, egyre nehezebb lesz „labdába rúgni”). Ahhoz, hogy akár az oktatás, akár a mûvészetpolitika területén megfelelõ lépések történjenek, nélkülözhetetlen a probléma lényegének felismerése. Mirõl van szó? Valamikor kialakult egyfajta mûvészetfelfogás, rendszerbe foglalták a mûvészetek viszonyait, amely létrejötte idõpontjában sem volt helytálló. A technikai fejlõdés elõrehaladtával a XX. sz-ban új igények merültek fel a mûvészetekkel szemben, új lehetõségek nyíltak meg elõtte. Amit a meglévõ rendszer kereteibe nem lehetett beilleszteni, azt kinevezték új mûvészeti ágnak (film), mûfajnak (jazz), vagy éppenséggel a mûvészeteken kívül állónak tekintették (szórakoztató zene, rockzene). Pedig nem errõl van szó. Esetünkben a rockzene éppannyira mûvészet, mint a komolyzene, vagy a népzene - bár szükségszerûen más -, átvette az utóbbiak szerepét, s bárki igényeit kielégíteni képes, igazi demokratikus mûvészetté vált. Ha ez a felismerés nem születik meg az oktatás- és a mûvészetpolitika irányítóiban, s nem követi azt a helyes következtetések levonása, s az ennek megfelelõ továbblépés, a PANKKK csak látszatcselekvés marad. Olyasféle, mint a pankráció. |
||
