2008. május 13. | Baranyi Ágnes

Vad Fruttik: Nyár végére várjuk a gyereket!

2006-ban néhány dalos kedvű várpalotai srác egy sárga zsigulival gurult be otthonunkba a rádióhullámokon keresztül, és azóta valamiféle fékezhetetlen erővel terjedő, már-már országos szintű Vad Frutticitisz indult útjára, ami egyre nagyobb tömegeket hódoltat be a szotyi uralmának. Az alattvalók gyarapodásának hála a kis klubokat kinőtt zenekar, az A38 teltházas fellépése után most a Zöld Pardonban toborozta újabb rajongóit.

Szerencsére a ZP nem az a hely, ahol a fiatalok megtorpannának egy 100%-os jegyáremelkedéstől, így fél 9-kor már tömött sorok várták, hogy bedobhassák a szórakozás 200 Ft-os vizitdíját. Bár azon balsorsúak közé tartoztam, akiknek csak a kihívóan szenvtelen pénzváltógéppel folytatott véres harc árán sikerült bejutniuk, megérkezve azért vigaszképpen konstatáltam, hogy a 16 éves átlagkorosztály helyett egy arányaiban már-már tökéletesen vegyes közönség része vagyok. Nem tudom, hogy ez a szombat estének vagy inkább a zenekari rajongótábor összetételének tudható be, de ha utóbbi, akkor a huszonévesek nevében követelem a heti egy Vad Fruttit (minimum)!

Viszonylag kevés csúszással kezdtek a fiúk, és bár magunkközt szólva nem szeretjük a ZP szűkös időkorlátait, rövidsége ellenére a koncert meglehetősen nagyot szólt. Ügyes húzás volt például néhány bemelegítő után rögtön bedobni a közönség kedvenc Sárga zsigulit, ami elég magasra tornázta az alaphangulatot, ahhoz, hogy az végig szinten maradjon. Ez alaklommal a zenekar a dalban hőn áhított szotyiját is megkapta, és még csak a mutert sem kellett lelejmolni érte, ugyanis egy jól felkészült frutti-fun hajította színpadra a zacskónyi magocskát, amit végül, mint pap a szenteltvizet, Likó Marcell hintett szét hívői között. A frontember egyébként abszolút színpadképes, hiperaktív helykihasználással, ami ellen talán csak sérült bal keze tiltakozhatott eredménytelenül. A legnagyobb extázist most is a rajongók magányosság-himnusza, a Nekem senkis sincsen című Máté Péteri lírikussággal és elektronikával bolondított opusz váltotta ki; hát igen, úgy tűnik ebben a budapesti emberrengetegben sokan vagyunk egyedül…A régi  kedvencek mellett, már a közelgő új korong (nyár végére várjuk a gyereket) rockosabb dalai is nagy számban műsoron voltak, köztük az Úgy fáj, melynek klipkészítésében ismét számítanak a nagyérdemű kreativitására.

Erős ötöst adnék a zenekarnak közönségkommunikációból, és tovább magasztalva a társaságot, azt is megemlíteném, hogy bár hazánkban a sztár fogalma, mint olyan nem létezik (vagy éppen olyan kaliberű emberek nevében merül ki, mint Kiszel Tünde, vagy Fekete „gatyaletolós” Pákó), mégis sajnos kevés olyan zenekarral találkozom, amelyik minden egyes koncert alkalmával megköszöni a közönségnek, hogy jelenleg ott van, ahol. Ez az együttes remek példa arra, hogy mekkora húzóerőt jelenthet, ha a jó zenészekbe még alázat is szorul. Ami tény, hogy a Vad Fruttik és a közönség teljesen oda-vissza van egymásért.

Baranyi Ágnes