2008. április 22. | Neményi Márton

Rendőrségi tömegbecslés a Moszkva téren!

Bajban lennénk, ha a közönségszámnak lenne köze a zene minőségéhez, a nyolcvanas évek végén indult, majd pár éve Place Moscow néven újraalakult MOX együttes Sirály-beli koncertjét ugyanis pontosan tízen nézték végig most vasárnap. Szerencsére azonban ez nem jelent semmit, a MOX ugyanis ennek ellenére a legjobb elektronikus alapokra helyezett zenei kezdeményezés a Colorstar óta. Kortárs művészet, művészkedés nélkül.

Bő tíz évvel azután, hogy a világ szabadabbik felén felfedezték a szintetizátort mint önálló zenei világot, Magyarországon is elkezdtek játszadozni a dobgéppel és a prüttyögéssel. A nyolcvanas évek végén járunk, és bár a technót mint szak- és szitokszót még nem vette a szájára a szakma, megalakul a Moszkva tér, azaz MOX, amely nagyjából erről az elektronikus a végéről fogja meg a zenét. A Bonanza Banzai - vagy a Dr. Beat-féle világtól (szerencsére) teljesen függetlenül szerveződő, társművészeteket is bevonó zenekar mindig megmaradt underground szerveződésnek – ma sincs ez másképp, 2005-ben ugyanis Place Moscow néven újraalakultak (bár még mindig MOX-ként hívatkoznak rájuk – tényleg, milyen menő már, hogy egy együttesnek egyszerre három neve van?), felfrissítve és újragondolva korábbi dolgaikat. Nemrég pedig csatlakoztak a MyMusic zenekari közösségi oldalára.

Mostanában egyébként kiállítás-megnyitókon koncerteznek és táncelőadásokat festenek alá, ritka az önálló előadás, egyfajta alkalmazott együttesként értelmezendők tehát, bármilyen hülyén is hangzik ez. Szerencsére ez a zenén magán egyáltalán nem érződik, érett, felnőtt, határozott világú hangzás az övék, amely megáll a saját lábán, bár slágereket hiába keresünk. Furcsa és kicsit méltatlan, hogy náluk sokkal fiatalabb együttesekhez tudom csak hasonlítani őket, de ha azt mondom, hogy a Kaukázus találkozik a Colorstarral és egy jó adag pszichedelikummal, akkor nagyjából el lehet képzelni, milyen is a Place Moscow.

A fő különbség a fenti, Gödör-méretű helyeket megtöltő bandákhoz képest a közönségszám: az oké, hogy nem reklámozzák túl az együttest és nem tartják magukat mindenféle agyafúrt bulvármódszerekkel a köztudatban, de mintha nem is lenne szükségük a hallgatóságra. Amikor vasárnap este a Sirály pincéjében vártam a koncertjükre, a lépcsőn üldögélő és fel-alá korzózó egytucat arcról azt hittem, ez az együttes. Valójában ők voltak az együttes ÉS a közönség. Később a koncert alatt rendőrségi tömegbecslő módszerrel megállapítom, hogy valóban kemény tíz ember jött el, ebből ketten mozognak többé-kevésbé ütemre. Ehhez persze nyilván az is hozzájárult, hogy a falon elszórt koncertnaptárakok aznapra tévesen egy lengyel bandát tűntettek föl. Egyébként maga a helyszín, tehát a bizonytalan jogi helyzetű, nonprofit művész-menedék Sirály tényleg illik az együtteshez.

A zenét magát nem szeretném túlragozni, már csak azért sem, mert szerzői kiadások lévén mindent felpakoltak a honlapjukra, tényleg érdemes belefeledkezni. Nyolc-tizenkét perces tételek, táncolható négynegyedek és törtek, elszállt, mégis fülbemászó dallamok – egyszerre tökegyszerű, minimalista és mély, összetett a hangzás, sehol egy unalmas pillanat, ami ilyen hosszúságú „daloknál” kész csoda. Ugyanezt produkálják élőben is, gyakorlatilag pontról pontra, kicsit talán szelídebben, kevésbé feszesen szól, ha választani kell az electro és a lounge között, akkor ezúttal inkább az utóbbi (persze valójában egyik sem). Inkább magukra és egymásra figyelnek, mint a közönségre, de ezzel együtt is nagyon szerethetőek, Bozsogi Adrienn (aki egyébként színésznő is) igazi éteri jelenség, ahogy csukott szemmel előre-hátra dülöngél, átadja magát, néha szünetet tart, beáll a közönség közé, majd adott ponton újra csatlakozik. Hangja furcsán, távolról szól, illik a zenéhez; az egészet Varga Buda füstös szaxofonjátéka teszi élővé, ő egyébként szintén énekel. Egy óráig játszanak, meg-megszakadó, egyébként nagyon hangulatos, saját vizuállal, még vissza-taps is van, legalábbis amennyi egy ekkora közönségtől kitelik. „De nincs több”, mondja Adrienn, aztán mégis visszaállnak egy belassított szám erejéig.

A Place Moscow-nak nem állna jól a többezer fős közönség, láthatóan nem is ezért csinálják, nem erre megy ki a játék. De ennél azért jóval többet érdemelnének, mert érett, komoly zene az övék, igazi művészeti projekt, amely ezzel együtt is nagyon szerethető és hallgatható. A nagyvárosi nihil tökéletes aláfestő zenéje.

Neményi Márton

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Hozzászólások

buda4	2008. ápr.. 29.  08:43	2
május 16 vagy 17 a ráday utcában valahol, és május 20 fészek klub, de majd még előtte jelentkezünk, ha kiderül a pontos időpont...

karl boro	2008. ápr.. 23.  21:06	1
nagyon szeretnék elmenni egy MOX-koncertre mert a cikk alapján meg amit hallottam a mymusicos oldalon meg a honlapjukon iszonyú érdekes zene mikor hol fognak játszani legközelebb?

Teljes fórum