3426 zenekar 12454 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Koncertbeszámoló

2018. november 5.

Idén is telepakolta a Dürert az Our Last Night

Copyright:

2018. november 3-án, azaz szombaton az Our Last Night ismét becsengetett a Dürer Kertbe, és az évente ismételt szeánszok szokásával aggatták ki a szervezők a megtelt táblát a nagyterem kilincsére (miközben a többi két terem is full gőzzel pörgött). A Wentworth fivérek pedig képtelenek hibázni, és ezt nemcsak én mondom, hanem az a több száz nedves tinilány is, akiknek a sikításától még mindig cseng a fülem.

A bejutásnál most először a hosszú évek során nem első bemondásra kaptam meg a jegyemet, hanem egyet telefonálni kellett, hogy áthidaljuk az adminisztrációs problémák okozta lyukat, de szerencsére két percbe sem telt, és már száguldottam is szokásos helyemre – a keverőpult elé, hiszen pontosan kezdett az este egyetlen csajfrontos bandája, a Jule Vera. Őszintén nem vagyok a srácok rajongója, már a második dal után álmosan tekintgettem az órámra, hogy mikor jön már a következő banda, és erre a hangosítás és a színpadi teljesítmény sem tudott további adrenalinlökettel rásegíteni. Ansley hangja patent volt, ezt az egyet mindenképpen a produkció javára írhatjuk, sőt, nekem az ukulele a gyengém, tehát amikor a frontasszony ezt elővette, egy kicsit még mosolyogtam is. Viszont a repetitív dalszerkesztés, a hangzás és úgy összességében az egész koncert vészesen unalmas volt számomra. A basszushangzás semmilyen volt, a dob annyira erőltette a tamos témákat, hogy esküszöm könyörögtem egy normális groove-ért, a gitár pedig olyan hangzással bírt, hogy ha Angus Young meghallja, hogyan szólt az az SG, valószínűleg önként süketíti meg magát. A zárásként bedobott Bad Company kicsit javított a közérzetemen, de összességében ez nem az én koncertem volt.

Másodikként a Hawthorne Heights csapott bele kis műsorába, akik nekem fekete foltként égettek lyukat az agyamba, hiszen lövésem nem volt, hogy mire számítsak. Aztán mikor elkezdték, akkor egyrészt azt hittem, hogy a roadok zenélnek, annyira hétköznapiban voltak a srácok (ez amúgy egyáltalán nem baj, csak fura volt), másodszor meg nem tudtam eldönteni, hogy mi is akar ez lenni pontosan. Kisvárosi Jimmy Eat World, amire egy jenki Brian Moloko (Placebo) énekel, de néha egy kis lakossági hardcore is felcsendül a gitáros szájából, aki amúgy nem tud üvölteni, de szeret. Mindez az egyveleg az első pár dalnál igazán zavaró volt, amikor is zavaros szerkezetű, erőltetett szerzeményeket vezettek elő, és még az énekharmóniák sem voltak igazán rendben, viszont az utolsó két dal ösztönös sodrása, punkos lendülete és popos dallamai megnyugtattak, hogy van itt zenei érzék, csak túl van az egész művészieskedve. Jöjjenek csuklóból a riffek, ne agyból – legalábbis én ezt vallom! Szóval szintén sikerült kicsit édesebb szájíz felé terelniük a koncert végére – dacára a mézesmázos átvezető sz9övegeknek, de erre már nem is nagyon volt szükség, hiszen az este többi bandája már sokkal közelebb áll a szívemhez.

Az ausztrál Hands Like Houses-t másodjára láttam élőben, és azt kell mondanom, hogy a 2014-es teazsúrhoz képest ez egy valóban profi, igazán ütős kis műsor volt. Valószínűleg annak köszönhető a lelkesedésem, hogy a Dissonants dalait oda-vissza sikerült az agyamba vésnem az elmúlt két év alatt, és ebből jó érzékkel igen sokat elő is húztak Trentonék. Az új lemez táncolósabb, finomabb dalait én annyira nem éltem, viszont a régebbi, igazán baszós tételeknél még az én fejem is megindult fel-le, szóval máris feljebb kapcsolt az este számomra. A hangszeres játék nyilván tökoké volt, végre a hangzás is egy profi zenekaré volt, mindenféle beállítási hibáktól mentesen, Trenton pedig végig kiválóan énekelt – sokkal jobban, mint később a Wentworth fivérek, ezt szögezzük is le gyorsan. Ami pedig a húros szekciót illeti: konkrétan elhittem, hogy hármasikrekkel van dolgom, hiszen Matt, Alexander és Joel mind hasonló hajat, arcszőrzetet és inget viseltek, én pedig kajak elhittem, hogy rokoni kapcsolatban állnak egymással, holott egyáltalán semmi ilyesmiről nincs szó. Adott volt tehát a poénérték, a kiváló zenei aláfestés, a zseniális éneklés és a nagybetűs hangulat. Nálam hozták a kötelezőt az ausztrálok, csont nélkül!

Mire az Our Last Night a színpadra került, már mozdulni sem lehetett a teremben, mindenki kíváncsi volt a covergyárosokból lett slágerpopmetalosok amerikai helytartójának élő kivirágzására. Erre pedig egy pillanatot sem kellett várni, hiszen amint feljöttek a srácok a színpadra, onnantól egy órán keresztül masszív extázis volt érezhető az egész teremben. A bevezetőben jelzett sikítások pedig abszolút nem voltak túlzók, valóban halláskárosodást okoztak egy kis időre. Soha, még tavaly a srácok koncertjén sem, nem hallottam ilyen kitörő ovációt vagy lelkesedést egy bandáért, pedig higgyétek el, nem egy 30 Seconds To Mars koncerten voltam. Egyszerűen a Wentworth fivérek olyan elvakult rajongótábort verbuváltak össze maguknak a youtube-os covervideóikkal (no meg persze a zseniális dallamérzékkel szerkesztett saját dalaikkal), hogy teljesen mindegy volt az élő teljesítményük (ami zeneileg nyilván hibátlan volt), a közönség felrobbantotta a helyet. Matt hangja mindig is közelebb állt hozzám, ráadásul amilyen gitártémák mellett vokálozik, az példaértékű, éppen ezért nála egy kicsit sem zavart, hogy néha mellément egy-egy melódia. Viszont Trevor-on érződött, hogy az erősebb, ordibálósabb számokkal kezdett koncert kicsit kikezdte a torkán, és az este második felére már nem volt túl sok tiszta hang a torkában (de az az Ivory Tower mindent megért!). Viszont szerencsére a közönség az összes dalt kívülről tudta, és ennek elég hangosan jelét is adta, tehát a kutyát nem érdekelte, hogy az ott most kicsit elbicsaklott. Kivéve persze engem, de mivel az elmúlt egy évben a Selective Hearing és a Younger Dreams dalait magam is elég sokat hallgattam, sokszor át tudtam adni magam az önfeledt üvöltözésnek.

Maximális magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy minden hibájával együtt, az Our Last Night a modern metal egyik legígéretesebb képviselője, akik bármihez nyúlnak, minimum nagyon korrekt, de inkább eléggé király lesz a végeredmény. Emellett kampányolnék egy kicsit amellett is, hogy ha ezentúl Ausztrália feljön egy zenei témájú beszélgetésben, akkor ne mindenkinek a Parkway Drive, vagy a Northlane ugorjon be (hahó AC/DC!) kapásból, hanem a Hands Like Houses is. Megérdemlik a srácok! A Dürer pedig ismét megérdemel egy főhajtást, hiszen megint zseniális bandákat sikerült elhozniuk nekünk. Még ilyet!

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2019. december 4.

Budapest, are you with us? – Avagy Ghost-on jártunk

Papa Emeritus, alias Tobias Forge, december 3-án este elhozta nekünk okkult színházát a Papp László Sportarénába és mindenkit elvarázsolt a humorával és a zenéjével. Viszont el kell ismernem, hogy igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy zeneileg sem rossz ez az egész Ghost mizéria, de látványelemekkel és a show-val együtt minimum ötször olyan erős. Melegített a svéd Tribulation és az amerikai All The Witches. Tovább

2019. november 20.

Hardcore-ünnep volt a Dürer Kertben

2019. november 19-én öt olyan csapattal kedveskedett nekünk a Phoenix Music Hungary és a Dürer Kert, hogy mind a tíz ujjunkat nyalogathatjuk még egy ideig. Bár a Lionheart volt a headliner, nem kisebb nevek melegítettek, mint a Deez Nuts, a Kublai Khan, az Obey The Brave vagy éppen a Fallbrawl. Tovább

2019. szeptember 16.

Mókás kedvű Morcheeba koncert a Balaton Piknik legvégére

Voltunk már Morcheeba koncerten többször is korábban, de mindeddig egész más élményt nyújtottak a brit együttes fellépései. Gondolkoztunk, mi történhetett tegnap az énekesnővel, és arra jutottunk, vagy valamilyen tudatmódosító, vagy pusztán a Balaton, az éjszakai fényekben pompázó Gömbkilátó, és/vagy az erdő illata igézhette meg őt, hogy olyan bolondozós hangulatba jusson…de igazából mindegy is, a hangja csodás volt ezúttal is, a fellépés pedig egyben energikus, kellemes és bájos! Tovább

2019. szeptember 16.

Altatódal, háttérzene – de így imádtuk: José Gonzalez volt a Balaton Pikniken

Nem voltunk félrevezetve, tudtuk, mire számítsunk zenei fronton a Balaton Pikniken. Büszkén hirdették a szervezők az eseményleírásban, hogy nem fogjuk kirúgni a ház oldalát, és hajnalig bulizni se akarunk, helyette chillezős, kellemes, háttérzenének való fellépésekre készüljünk. Így is volt, köszönhetően José Gonzaleznek – amit vártunk, meg is kaptuk, élmény volt. Tovább

2019. augusztus 21.

Tűzijáték helyett Bury Tomorrow

2019. augusztus 20-án tért vissza hozzánk Nagy-Britannia egyik legjobb metalcore bandája, hogy a sok előzenekaros, matiné időpontos koncert és fesztiválos fellépés után végre önállóan, saját jogon adjanak egy felejthetetlen koncertet a rajongóiknak. A bemelegítésről a két év hiátus után visszatérő Inhale Me gondoskodott. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky