3427 zenekar 12454 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Koncertbeszámoló

2018. október 8.

Deathcore ünnep volt a Düreres Chelsea Grin

Copyright:

Csütörtökön a Dürer Kertben a Chelsea Grin, az Oceano, a Kublai Khan és az Enterprise Earth legénysége bizonyította, hogy a deathcore koránt sincs kihalófélben. A műfaj és szerelmesei élnek és virulnak, és amíg ilyen bandák a hírmondók, ne is csodálkozzunk, hogy majdnem tele is tömték a Dürert!

A bejutással szerencsére nem volt gond (ez kezd a hely kellemes szokásává válni), nem úgy a forgalommal és hatalmas dugókkal Pest belvárosában, úgyhogy igencsak iparkodnom kellett, hogy elérjem a nyitóbandát. Ez pedig nagyon is hálás döntésnek bizonyult, ugyanis a fiatal amerikai banda egészen kiváló nyitányt kanyarított a nagyterem színpadára. Ők voltak az egyike a négy bandának, akik nem csak a mélyebb három húrt használták a gitáron, hanem kiváló dallamokat és szólókat is szállított nekünk BJ Sampson, ez pedig egy remek meglepetés volt megacélozott, döngölésre felkészült hallójárataimnak. Természetesen nem kell félni, az Enterprise Earth ízig-vérig deathcore volt, a hét húr kellően megdolgozta a hasfalunkat, és amikor Dan a színpadra lépett és megszólalt, mindenki elolvadt. Nekem kicsit Whitechapel érzésem volt, ugyanis mikor Phil Bozeman a Mitch Luckert búcsúztató SS-tribute koncerten elnyomta az Unanswered-öt, akkor volt hasonló érzésem. Egy vékony ember sátáni hanggal. Jah, igen, meg Mitch-nél is, ha már így szóba jött… Szóval egy szó, mint száz, a nyitány király volt, csak azokból a dalzáró downtempós breakekből kéne visszavenni, mert minden tétel végén egy kicsit uncsi.

A Kublai Khan nekem sosem volt a favoritom, ugyanis ez a stonercore (hivatalosan texas metalcore), vagy mi a szösz, amit nyomnak, egyáltalán nem fogott meg soha. Kijöttek, eljátszották a dalokat (amik feltűnően nagyon rövidek voltak a többiekhez képest), nem is voltak annyira egyben, mint a többi banda, ráadásul a gitárok is csak döngöltek, mindenféle dallam vagy szóló nélkül. Egyedül Isaac Lamb dobost emelném ki, aki a sok ritmusváltás ellenére is egészen pontosan hozott mindent, holott körülbelül négyütemenként változott a dalok ritmusa, intenzitása. Talán ennek is köszönhető egy kicsit, hogy nem volt egy egységes húzása az egésznek és a végére már talán kicsit unatkoztam is. Pedig az utolsó dalban Nolan Ashley végre egy kis dallamot is hozott, de olyan rövid ideig, hogy szinte említésre sem volt méltó. Mindenesetre én a kisebbséget képviseltem láthatóan a nézeteimmel, mert a közönség egyöntetűen élvezte a texasi csupaszív arcok tuskócore-ját.

Az Oceano minden várakozással ellentétben a kiírt időpont előtt kezdte meg a döngölést, ami annyira meglepett, hogy még a büfésorból kellett végighallgatnom az első másfél dalt. Aztán végre visszatértem a kis helyemre a hangosítókordon elé és nem hittem el, hogy csak én hallom ki, hogy a lábdob olyan szinten túl van tolva, hogy csak a cuppogást hallani, minden más mintha nem is lett volna. Tény, Matt Kohanowski elképesztőt művelt a cájgon, de sokkal jobban élveztem volna, ha nem csak látom, amit művel a kezeivel, hanem hallom is, ugyanis a blastok és ghostok olyan szinten vesztek el, hogy kicsit ki is herélte az egész hangzást. Pedig Adam Warren hozta a zsenialitását és mikor szívhez szólóan buzdított mindenkit, hogy zenéljünk és higgyünk benne, mert ő hisz bennünk, akkor majdnem el is érzékenyültünk. Csak éppen akkor súgta a fülembe egy műértő cimborám, hogy „Te, az énekes néger?”, hogy onnantól csak arra tudtam koncentrálni, nehogy kiköpjem az italom. Így félóra muzsikálás után ez elég konkrét lökést adott a komfortérzetemnek. De visszatérve a zenére: az Oceano szintén azon zenekarok közé tartozik, akik inkább a döngölést preferálják és a három vékonyabb húrt itt is le lehetett volna szedni a gitárról, de ezzel együtt is rutinból lehozták a bulit, csak a hangosításért kár...

A végére már számítottam rá, hogy a Chelsea Grin is kicsit előbb fog kezdeni (iszonyatos logikáról téve tanúbizonyságot), és nem is csalódtam, ugyanis majdnem 10 perccel hamarabb kezdtek Tom Barberék a kiírtnál. Itt már szavam nem lehetett a hangosításra, minden úgy szólt, ahogy annak kellett, és aminek végtelenül tudtam örülni, hogy szinte a komplett új lemezt végignyomták, faltól falig. Aztán levonultak a színpadról és látszott az embereken a kétségbeesés, hogy „úristen, mi van a májdemnésönnel? Gyorsan vanmórszong!” De aztán lannak bizonyult az aggódás, hiszen a srácok visszajöttek és lenyomtak még vagy 4-5 klasszikust, amitől a rajongók szíve megnyugodott, a fáradtabbak pedig kicsit azt érezhették, hogy túl lett nyújtva a koncert. Én az utóbbiak közé tartoztam, ugyanis a negyedik banda végén már valljuk be, a fülünkön folyik ki az agyunk. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a Chelsea Grin simán viszi az est legjobbja díjat, Tom Barber remek igazolás volt (még ebben az állapotában is…), Stephen a gitáron csodát tud művelni (csak ne lenne ennyire Felgam-leszarom feje), Pablo Viveros vokálozása dobolás közben pedig eszméletlen élmény. Plusz végre megbizonyosodhattam róla, hogy az Eternal Nightmare élőben is üt. Köszi!

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2019. szeptember 16.

Mókás kedvű Morcheeba koncert a Balaton Piknik legvégére

Voltunk már Morcheeba koncerten többször is korábban, de mindeddig egész más élményt nyújtottak a brit együttes fellépései. Gondolkoztunk, mi történhetett tegnap az énekesnővel, és arra jutottunk, vagy valamilyen tudatmódosító, vagy pusztán a Balaton, az éjszakai fényekben pompázó Gömbkilátó, és/vagy az erdő illata igézhette meg őt, hogy olyan bolondozós hangulatba jusson…de igazából mindegy is, a hangja csodás volt ezúttal is, a fellépés pedig egyben energikus, kellemes és bájos! Tovább

2019. szeptember 16.

Altatódal, háttérzene – de így imádtuk: José Gonzalez volt a Balaton Pikniken

Nem voltunk félrevezetve, tudtuk, mire számítsunk zenei fronton a Balaton Pikniken. Büszkén hirdették a szervezők az eseményleírásban, hogy nem fogjuk kirúgni a ház oldalát, és hajnalig bulizni se akarunk, helyette chillezős, kellemes, háttérzenének való fellépésekre készüljünk. Így is volt, köszönhetően José Gonzaleznek – amit vártunk, meg is kaptuk, élmény volt. Tovább

2019. augusztus 21.

Tűzijáték helyett Bury Tomorrow

2019. augusztus 20-án tért vissza hozzánk Nagy-Britannia egyik legjobb metalcore bandája, hogy a sok előzenekaros, matiné időpontos koncert és fesztiválos fellépés után végre önállóan, saját jogon adjanak egy felejthetetlen koncertet a rajongóiknak. A bemelegítésről a két év hiátus után visszatérő Inhale Me gondoskodott. Tovább

2019. július 29.

Pénteki levezetés, avagy Nova Prospecten jártam

A csütörtöki Architectset muszáj volt valami könnyedebb, de legalább annyira szerethető koncerttel lefojtani, a Nova Prospect tetőteraszos bulija az A38-on pedig erre tökéletes választásnak bizonyult. A bemelegítésről a szegedi Colmena és a fővárosi Touch Me Not gondoskodott. Tovább

2019. július 29.

Az Architects még mindig hibátlan élőben

Csütörtökön a brit metalcore legjobb élő bandájának választott Architects bizonyította a Budapest Parkban, hogy maximálisan kiérdemelték a fenti titulust! A bemelegítésre csak honfitársakat hoztak a szigetországból, névlegesen a Loathe, a Rolo Tomassi és a While She Sleeps bandáját, akik mind méltónak bizonyultak a hatalmas színpadra. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky