Elysia
2008
Profil trupă
Membru:
Csató Henrik » gitár, dalszerzés, szövegírás, keverés
Kiss Gergő » basszusgitár, szövegek
Urbán Alexandra » ének
Album
| 1. | Dalszöveg: Ezer Év Csillagport visz a tavaszi szél
Soha nem vész el, ami benne él Száz történet vele száll Ahogy tompán szól egy kopott gitár Fényes csillag, forró tûz Ó, ez az mi ehhez a helyhez fûz Vége tán, vagy jön még valami más? Édes érzés, tompa kín, Ó, miért erre visznek vágyaim? Szívem erre, elmém arra vágy... Válaszút elõtt állok, Most talán ráhibázok Melyik út visz a boldogság felé... Fájdalom és a könnyek, többé össze nem törnek Ez az én életem, nem kérkedem, Csak megyek a cél felé Hóvihart hoz a téli szél Csak a jég és hó ami benne él Beteríti, ki benne áll Fuss, hát most ezen életed áll Elvesztél de én megtalállak, Éles a szemem mint egy sasmadárnak Karmaimból nincsen menekvés Lecsapok és elragadlak Hiába kiáltasz, meg nem hallhatnak De cseppet sem kell félned többé már... Válaszút elõtt állok, Most talán ráhibázok Melyik út visz a boldogság felé... Fájdalom és a könnyek, többé össze nem törnek Ez az én életem, nem kérkedem, Csak megyek a cél felé Porfödte, kies forró táj Itt nem él túl, aki csodára vár Vakító fény szûrõdik át Én mégis várom inkább a csodát Karjaimat széttárom, Ez lesz talán a legszebb álmom Érzem, ahogy belémkap a szél... Mint egy gyilkos hurrikán Ez a vég, vagy egy álom csupán? Kérlek, mondd meg mit is tehetnék... Szállok a széllel, mint egy falevél Ó, elszáradok, ha több esõ nem ér Úszok az árral, mint egy liliom Ó, évezredekig tart ez, jól tudom... Ezer éve már, itt vagyok vétkesen Mégis érzem azt, hogy létezem Várok még, nincs bennem félelem Várok rád, gyere velem! Itt vagyok, mindig is itt leszek Akkor is, ha néha elveszek... Fájdalom, ó, mit tegyek Add, hogy önmagam legyek! |
0:00 |
|
|---|---|---|---|
| 2. | Dalszöveg: Jégvirág Hófödte táj...
Egy holló fagyott szárnnyal száll Tarkopasz fák... Rémálma valósággá vált Amerre néz, csakis pusztaságot lát Élelem nélkül várja a biztos halált Hóvihar sûrûjében keresi a célját Ily szörnyû telet eddig soha nem élt még át Csillogó jégvirág... Egy fagyott ablakpárkány, Mint egy délibáb Reményfoltként száll Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt Õ lassan követi a rozsdás sínt... Hófödte tér... A körúton csak porhót fúj a szél Szoborként néz... Elfogadni még mindig nehéz Az emberek alszanak még Bár kinyithatná a varázsszelencét Csak egy kívánság, mit kér Hozzon élelmet a szél Csillogó jégvirág... Egy fagyott ablakpárkány, Mint egy délibáb Reményfoltként száll Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt Õ lassan követi a rozsdás sínt... Vörösen izzón, a távolból Mint ragyogó tulipán Feléledt tán a remény? Íme egy kicsi lány 'Mondd, miért, ó miért állsz itt Nagy, fekete madár? Ha itt maradsz éhesen Elragad a halál De én majd megmentelek', szólt S szaladt a kis leány Majd vöröslõ, szép ruhájában Magokat hoz talán... És száll, csak száll a téren át, Hiába a hó és jég Nem feledi sohasem azt Ki megmentette életét Csillogó jégvirág... Egy fagyott ablakpárkány, Mint egy délibáb Reményfoltként száll Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt Most újra kinyithatja szárnyait... |
0:00 |
|
| 3. | Dalszöveg: Álomcsapda Ébredés egy sötét ágyon
Az új látomást várom Odakint már nem süt a Hold Jégesõ veri fel a port Álomra hajtanám fejem De most nincs senki itt velem Magam maradtam magamhoz De az álom új kalandot hoz Színvarázs, egy furcsa örvény A valóságon túl nincs törvény Vágyaim mint léggömb, szállnak fel... (a képekkel) Sárkány, ki a tüzet fújja A képzeletnek szabad az útja Biztonságban zuhanok tovább... Ki az, ki engem vár? A Földön talán még lehet pár Ki az, ki tõlem fél? Nem élhet az, aki nem remél Álmaimnak útján élem életem Emlékeim száguldoznak féktelen Rabja lettem vágyaimnak úgy érzem Álomcsapda lett börtönöm, végzetem... Forrás, mely a létet képzi Elszakadt, az utat nézi Kitörne a valóságból De megrémült a távolságtól Lázálmok a hited képzik S messzirõl kínodat nézik Mindent eléd tár E hamis valóság Véletlen, vagy ügyes lépés? Nem használ az üres nézés A távolban összefolyik minden Menekülnék, de belém mart Egy kéz, és megzavart S elmém által szült világban tart Végtelenben, egy távoli angyal Megszólít, egy tompa hanggal Megfordulok, nyílik a szárnya Nem tudom még, mi lesz az ára Tündököl, mint százezer gyémánt Úgy kezel, mint egy ócska képmást "A valóság partján élsz De szétesel, elveszel..." Váratlanul eltûnnek a képek Szobámban a világ újra ébred Szeretnék visszatérni még (...a szép emlék...) Megindul újra az élet Visszatér belém a lélek De ma éjjel újabb látomás vár rám... Ki az, ki engem vár? A Földön talán még lehet pár Ki az, ki tõlem fél? Nem élhet az, aki nem remél Álmaimnak útján élem életem Emlékeim száguldoznak féktelen Rabja lettem vágyaimnak úgy érzem Álomcsapda lett börtönöm, végzetem... |
0:00 |
|
| 4. | Dalszöveg: Vadon Rejteke Az óceán vizében
Hullámok torz tükrében Látom emlékeim foszlányait Egy élet áll mögöttem Fényesen, tündöklõen De lépni kell, ideje távozni A lángok kigyulladtak Elvágva a sötét múltat A holdsugár megtörik a vízen A kürtök megszólalnak Érzem, nincsen visszaút Elõttem áll egy mesés, hosszú út Maradni nem lehet már Eltûnt minden határ Egy szebb jövõre vágyom Igen, ez minden álmom Vágyok a messzeségbe A vadon rejtekébe Nincsen semmi mi itt tart Új lapra írok egy új dalt Sötét van, alig látok Azok is csupán álmok A valóság gyorsan szertefoszlott Világok, hegyek, völgyek Bükkösök, öreg tölgyek Egy új világ, mely lassan kitárul De az új világ még távol Pedig lelkem érte lángol Nincs semmi, ami ehhez fogható Elfog egy sötét érzés De mostmár nincsen visszaút Egy szív dobogása elhalkult, elhalkult... Maradni nem lehet már Eltûnt minden határ Egy szebb jövõre vágyom Igen, ez minden álmom Vágyok a messzeségbe A vadon rejtekébe Nincsen semmi mi itt tart Új lapra írok egy új dalt |
0:00 |
|
| 5. | Dalszöveg: Csendes Káosz Öröm, szenvedés
gyors váltakozás vágy, megvetés néma hallgatás A sok évet elpazarló ember Ha tudná mi mindent tehetne Élete kezében lehetne Talán most már bátrabb lenne Mondd, lelked mi nyomja? Mitõl lett oly nagy a súlya? Sebek melyek be nem gyógyultak A sors kezei megfordultak Csend, és béke Menny és pokol A világnak vége Mindenki tombol Egyként ordít s kiabálna Ha lenne valaki aki hallja Új lény, mélyen elnyomva benned Talán észre kellett volna venned Mondd, lelked mi nyomja? Mitõl lett oly nagy a súlya? Sebek melyek be nem gyógyultak A sors kezei megfordultak Sok tett, mi nem sajátod Ez lett az összes barátod? Te vagy mind, hiába sírsz Hát küzdj ellene, míg lépni bírsz! |
0:00 |
|
| 6. | Dalszöveg: Elveszett Lelkek Egy ködös nap volt október végén
Mikor a távolban feltûnt egy kék fény Egy öreg várból hol emberek éltek De elpusztították e menedéket Névtelen emberek, kik úgy éltek Boldogan, csendben semmitõl nem féltek Nem láttak semmit, csúnyát vagy szépet A semmibõl hozták rájuk a szörnyû véget Álmok, vágyak, éles tárgyak Szégyen, könnyek égett házak Nem tettek semmit, de ez lett a sorsuk Ez lett a vég számukra, a kocka fordult Pedig õk igazán semmit se tettek Az élet volt a bûnük, melyben elvesztek Számos legenda kering most róluk Melyekbõl ezeket mi mind megtudtuk De a fény, mely a semmibõl elõtört Újjáélesztettee ezt a mondakört Hát... ez lett a vég... elért a sors... lángol az ég... Bár... talán lesz még... egy új kezdet és egy új vég... |
0:00 |
|
| 7. | Dalszöveg: Vérmocsár Végtelen messzeségben
Fátyolos szendergésben Ködös folyónak partja Hol fûnek sincs már sarja A folyóvíz vöröslik Bosszúnak vére folyt itt Ártatlan áldozatnak Elbújni már nem tudtak Ez a hely egy átkozott verem Itt többé semmi nem terem Ez a nap az áldás napja Ordít az éjnek hangja Egy zöld szempár Mint rámtekint Álmatlan éjszakában Elviszi a kínt Vérzõ könnycsepp A földön loccsan szét Megfognám, de nem érem el A két kezét Puszta létével töri meg a fényt Itthagyja az elveszett reményt Fájdalma örök, mégis él S míg él, szüntelenül remél Ez a hely egy átkozott verem Itt többé semmi nem terem Ez a nap az áldás napja Ordít az éjnek hangja Tûzesõ száll Itt a halál Kegyvesztett lény Ó, jöjj hát fény Égõ romok mindenhol Félelmetes harag forr Életlen fegyverrel megvág És otthagy - viszlát világ! Ez a hely egy átkozott verem Itt többé semmi nem terem Ez a nap az áldás napja Ordít az éjnek hangja A szempár most üresen néz le rám Nem veszt sem éjszakát már sem több varázst Messzi emlék Csupán ez már De soha nem felejtem Ez a Vérmocsár Puszta létével töri meg a fényt Itthagyja az elveszett reményt Fájdalma örök, mégis él S míg él, szüntelenül remél Elpusztít minden jóakarót Eldob minden földi jót Vérmocsár ez, egy álnok gaz Itt többé semmi sem igaz |
0:00 |
|
| 8. | Dalszöveg: Emlékmás Fekete éj, szakadó esõ
A félsz bennem egyre jobban nõ Hova menjek, mi lesz így velem? Kitagadott a saját életem Képek a falakon, képek magadon Mi ez a nagy riadalom? Vágyott szerepek, most még lehetek Az, aki én magam voltam Bárki is lettél Nem számít, mit tettél Nincs lét, mit szemmel láss Én még élek, de az emlék más Nappalokból most éjjelek lettek A fény felváltja a sötétséget Mint bábu úgy éltem napjaimat Nem nézve soha azt, mi foglalkoztat Pengeélen táncolunk Így könnyen elbukunk Viszlát fegyelem, nem kell kegyelem Éljünk, mint egy fejedelem! Elszáll ami lég, bánat felemészt Mégis kaptam egy újabb esélyt Bárki is lettél Nem számít, mit tettél Nincs lét, mit szemmel láss Én még élek, de az emlék más Nappalokból most éjjelek lettek A Nap felváltja a sötétséget Elmúlt az éj, nincsen több esõ Az éjszaka múltával nappal jõ Bár a víz most még áll A Nappal majd az is felszáll Kétes szerepek, melyben lehetek Más dönt, hogy ki legyek Ennyit tehetek, éltem eleget Magány ellen még mit tehetek? Bárki is lettél Nem számít, mit tettél Nincs lét, mit szemmel láss Én még élek, de az emlék más Nappalokból most éjjelek lettek Egy arc felváltja A reménytelenséget |
0:00 |
|
| 9. | Megtört Álom | 0:00 |
|
| 10. | Dalszöveg: Farkaskönny A végtelen szirteken
Egy magányos farkas áll éhesen Itt maradt, mert elszaladt Az otthonától végleg elszakadt Csak önmagában bízhat, mindenki elhagyta Egy zord ölelés, mi maradt az útra "Többé vissza ne térj", ezt hagyta rá, Akiért nemrég az életét adta Fájdalmas vonyítás, a telihold megreng Büszkesége már rég a porba veszett Barna szemében a fájdalom csillog Élete virágján nincsenek már szirmok Kapott sok szépet, olyat, mit soha nem remélt Mégis kiûzték belõle a tüzes szenvedélyt S amint a Nap letûnt a horizonton Újat keres abból, mit úgy hívnak, 'otthon' Rég volt már, egy messzeség Mikor megismerte kedvesét Dolgozott, csak érte élt Mindent megadott neki, mit kért De viharfelhõk jöttek, elmúlt a forróság, Mi összekötötte az ifjú párt Õ mindent megtett volna, életét adva De ki lett adva az útja Fájdalmas vonyítás, a telihold megreng Büszkesége már rég a porba veszett Barna szemében a fájdalom csillog Élete virágján nincsenek már szirmok Vágy... a széllel száll Nincs több határ Nincs más az létben, mi eltörli könnyét Egyedül tölti az összes estét S mikor csak ül és a Holdat nézi A fényben felfedezni kedvesét véli Fájdalmas vonyítás, a telihold megreng Büszkesége már rég a porba veszett Barna szemében a fájdalom csillog Élete virágján nincsenek már szirmok |
0:00 |
|
| 11. | Dalszöveg: Búcsúszó Váratlan emlékképek, távoli, régi múlt
A régi történet már nem mozdul, vízbe fúlt Szeretnék hinni még, bár ez most nehéz lesz Eltenném emlékbe, de te már nem segítesz Szeretném azt mondani, "örülök, ennyi volt" S lazán elfeküdni, mint papíron a tintafolt De az érzés tovább mérgez, fájdalmas, nehéz így A távolból többé senki sem hív Vége van hát, többé nincs visszaút A jövõ a fontos, nem a múlt Szállok a széllel, porszemként Egyszer talán visszatérek még Tudom, elfelejtetted, milyen is volt az ég Amikor együtt mentünk, s vártuk az éj szelét Számomra talán sok is, számodra kevés volt Bárcsak újra élném azt az õsi kort Végtelen hosszú ösvény, azt hittem, azon jársz De soha nem érted el, a fényes, nagy tisztást Pedig én ott vártam rád, s figyeltem szüntelen Nem tudtam akkor sem, mi az a félelem Vége van hát, többé nincs visszaút A jövõ a fontos, nem a múlt Szállok a széllel, porszemként Egyszer talán visszatérek még Itthagyok mindent, elmegyek én Nincs többé bûn és nincs erény Vége a dalnak, vén utazó Ez lett hát a búcsúszó Nem vágytam semmi többre, nem kértem semmi mást Csak bûnös sorsainkra egy új feloldozást Így lett a végtelen büszkeségbõl szerénység Vártam egy semmiségre, de nem jött a segítség Remélem azért egyszer meglátogatsz engem S meghallgatod mindazt, mit ez idõ alatt tettem Döntsük le együtt az elmúlt idõ falait Mert én még itt vagyok, még ha te nem is vagy itt Vége van hát, többé nincs visszaút A jövõ a fontos, nem a múlt Szállok a széllel, porszemként Egyszer talán visszatérek még Itthagyok mindent, elmegyek én Nincs többé bûn és nincs erény Vége a dalnak, vén utazó Ez lett hát a búcsúszó |
0:00 |
|
| 12. | Dalszöveg: Misanthropia Fájdalom, keserû magány
Végtelen gyilkos homály Kietlen poros úton jár Egyszer majd önmagára talál Két hegycsúcs közt a fellegvár A sóhaj sem visszhangzik már Vérzõ szív, és egy sápadt arc Ez volt az utolsó... harc! Csillogó szempár, mi lelkembe néz Két kósza könnycsepp, ennyi az egész Talán a véletlen, talán a kegyetlen világ... (vette el azt az érzést, ami mindig sorára vár) Talán a képzelet, talán egy nem létezõ száj (mondta el, hogy mit érezzek, amitõl kevésbé fáj) Talán a létezés, talán, hogy érzem azt, hogy ég (ég és föld, amit érzek s mit érzek, hogy érezhetnék) Ne várd el tõlem azt, hogy ellenség légy Várnék még, de ennyi most már tényleg elég Két hegycsúcs közt a fellegvár A sóhaj sem visszhangzik már Vérzõ szív, és egy sápadt arc Ez volt az utolsó harc! Zöld falevél, fújja a szél Egymaga jár és kél Száz kicsi dallam, száz üres szó Mindig ugyanaz mégsem jó Egy kopott téglafal Vár volt talán, vagy csak õrzi a testet Erdõ sötét árnyai Védõ kart nyújtanak, átölelik a lelket Kívül az ember, belül csak egy gyermek Mindkettõ úgy tesz, mintha másik lenne Egyik a falon kívül, másik a falon belül vár Hogy mire, az neki is talány... Álmok szigetén, felhõk peremén Ringó képek Szállok sebesen, mégis kevesen Érzik a véget Õrök hadai, város falain Fegyvert fognak Kormos menedék, szálló lövedék Nem léteznek... Egyszarvúk és vámpírok közt Csillogó réteken látom e Tündérföldrõl szóló mesét még.. De ennyi elég! Szív... amit földhöz csaptak Lét... amit eltiportak Dal... ami nem szól többé már... Vár... ami összeomlott Kép... amit foltot hagy Az érzés, mely messze száll... Vég nélkül azt kérdem, miért? Nincs szív, hát nincs veszteség Kezdet a fájdalmas vég Utolsó zord ölelés... |
0:00 |
|
| 13. | Dalszöveg: Jégvirág (orchestral) Hófödte táj...
Egy holló fagyott szárnnyal száll Tarkopasz fák... Rémálma valósággá vált Amerre néz, csakis pusztaságot lát Élelem nélkül várja a biztos halált Hóvihar sûrûjében keresi a célját Ily szörnyû telet eddig soha nem élt még át Csillogó jégvirág... Egy fagyott ablakpárkány, Mint egy délibáb Reményfoltként száll Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt Õ lassan követi a rozsdás sínt... Hófödte tér... A körúton csak porhót fúj a szél Szoborként néz... Elfogadni még mindig nehéz Az emberek alszanak még Bár kinyithatná a varázsszelencét Csak egy kívánság, mit kér Hozzon élelmet a szél Csillogó jégvirág... Egy fagyott ablakpárkány, Mint egy délibáb Reményfoltként száll Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt Õ lassan követi a rozsdás sínt... Vörösen izzón, a távolból Mint ragyogó tulipán Feléledt tán a remény? Íme egy kicsi lány 'Mondd, miért, ó miért állsz itt Nagy, fekete madár? Ha itt maradsz éhesen Elragad a halál De én majd megmentelek', szólt S szaladt a kis leány Majd vöröslõ, szép ruhájában Magokat hoz talán... És száll, csak száll a téren át, Hiába a hó és jég Nem feledi sohasem azt Ki megmentette életét Csillogó jégvirág... Egy fagyott ablakpárkány, Mint egy délibáb Reményfoltként száll Kémény, melybõl füst tör fel, kioltva a jeges kínt Most újra kinyithatja szárnyait... |
0:00 |
