3428 zenekar 12453 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2008. március 3.

Amber Smith: Introspective

Copyright:

Komoly, szórakoztató és néhol érzelgős belső utazásra hív a magyar indie-mozgalom legrégebbi és legsikeresebb együttese, az Amber Smith. Az út a glamtől indul és érinti a diszkót, hogy eljusson a posztpunkig – a hetvenes és nyolcvanas évek előtti tisztelgéssel együtt is eredeti hangzással. Kritikánkban az ihletforrásokra tippelgetünk és nosztalgiázunk, hogy végül felterjesszük az együttest a „magyar Interpol” megtisztelő címére.

Pedig annyira szerettem volna utálni ezt az együttest, de tényleg. Amikor először olvastam a híreket és láttam a képeket az Amber Smithről (mármint az együttesről, nem a névadó pornósztárról), eldöntöttem, hogy engem idegesíteni fog ez a kilencvenes évek bőrdzsekis-napszemüveges britpopját feltámasztó formáció. Ezzel csak az volt a baj, hogy egyszerűen túl jó számokat írtak és koncerteket adtak, hogy könnyen menjen. Akárhányszor láttam őket élőben, a felsőbbséges fanyalgásom rendre átment elismerő bólogatásba, és amikor egyszer a megboldogult Süss Fel Napban a Reprint lemez apropóján rázendített velük egy komplett vonósszekció, egészen meghatódtam (szégyen-gyalázat, tudom). Amit legalább részben eltaláltam, azok a közepes számok voltak: bár a Hello Sunnal, a Teddy Bearrel és a hasonló dalokkal bebizonyították, hogy tudnak tökéletes slágert írni, a lemezek nem voltak mentesek a töltelékdaloktól. Hát ennek most vége a most megjelent Introspective című albummal, amely úgy nyúlja le a harminc évvel ezelőtti hangzást, hogy közben Amber Smith-es marad. Megadom magam.

Az azonnal látszik (illetve hallatszik), hogy Poniklo Imre énekes és zenészei pontosan tudták, mit akarnak: a Joy Division, David Bowie, kortársaik és utódjaik (Interpol, amelyik újrakezdte, The Editors, amelyik folytatta, és az első The Killers-album, amelyik sikerre vitte) zenei világát átemelni és a saját szájuk íze szerint átrendezni. Még a konceptalbum szót is használnám, ha nem utálnám – ugyanis mindkét törekvés sikerült nekik. Az első, címadó szám patetikus hangulatával és szokatlanul durva elektronikájával máris kimeríti ezt, de a legjobb a második, a beszédes című 1980. A poptörténelem legnagyobb korszakában járunk, Bowie és Iggy épp hazajöttek Berlinből, csúcson a Talkint Heads, a Wire, a Devo, és persze a glam-sztárból producer-istenné avanzsált Brian Eno – és a Joy Divisionről ne is beszéljünk. Az 1980 ezzel együtt bármelyik Interpol-albumon simán elmenne, úgy, hogy közben még Bowie Space Oddity-jét is lazán megidézi („didn't mess with Major Tom but couldn't get clear transmission from here”).

A feszes, diszkós ütem ne tévesszen meg senkit, az Introspective nem bulialbum. Az eddigiekhez képest agyafúrtabb, összetettebb és stílusosabb lemez, unalmas számok nélkül, rideg és feltűnő elektronikával. A Joy Division-ös emelkedettség végigkíséri a hallgatót; a Coded szintén nagyon szép idézet, a kislemez-gyanús Select All sodró refrénnel hódít, a furcsán zakatoló, szinte jazzes Brazil pedig mintha Bowie Station to Station című 76-os albumának egyik elveszett dala lenne (még a stúdióhangzás is stimmel). De az albumot hallgatva eszembe jutott még a Suede, vagy a kilencvenes évek egyik méltatlanul elfeledett britpop-bandája, a Mansun.

Nem is folytatom a számról-számra elemzést, az eddigiekből is kiderülhetett ugyanis a színvonal, ami a lemez második felében is megmarad. A Simon Says-t és a záról My Final Plea-t azért mégis meg kell említenem, mint egy újabb nagyon jól megírt számot a Joy Division-Interpol-tengelyről. A végére pedig egy kis használati utasítás: ha valaki elsőre nem tud mit kezdeni az albummal, hallgassa meg ennek ellenére is még párszor, hiszen az Introspective-nek – a Radiohead- vagy éppen az Interpol-albumokhoz hasonlóan – van egy beérési ideje, amíg az ember fejében megtalálják a helyüket a számok. És ez nagy dolog.

Nem szeretnék olyan közhelyeket puffogtatni, mint például a nemzetközi színvonal, vagy a profizmus, maradjunk annyiban, hogy az Amber Smith letett egy nagyon jó lemezt az asztalra, amire mind büszkék lehetünk. Ehhez képest előállt az a ránk nézve kínos, de teljesen igazságos helyzet, hogy az együttes sikeresebb és ismertebb tőlünk nyugatra, mint itthon. A tavaszi koncertsorozaton lesz alkalmunk ezen változtatni. Addig is vegyétek és hallgassátok az Introspective-et, amely komoly és stílusos tisztelgés a nagyok előtt. Ez píárról magyarra lefordítva annyit tesz, hogy merészen és jó ízléssel elkövetett nyúlások sorozata – de ez nem baj, mert eredetiséggel párosul, és mert felidézik a kilencvenes évek kamaszkori depijét, amikor is el sem tudtam képzelni, hogy lehet valaki annyira felszínes, hogy nem ilyen zenét hallgat. És ezt szeretném nekik ezúton is megköszönni.

A MyMusic értékelése: 8/10

Neményi Márton

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

2020. szeptember 26.

Ha temetsz, temess mélyre! - Make Them Suffer – How To Survive A Funeral

Make Them Suffer – How To Survive A Funeral (2020) | Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert alapvetően bírom a bandát, viszont az előzetes dalokból nekem egyedül az Erase Me ütött csak akkorát, hogy elkezdjem várni a lemezt – plusz természetesen a lemez címe, mert az viszont telitalálat! Ebből a kétes alapszituációból pedig a végeredmény egyértelműen kibillentett, nézzük merrefelé! Tovább

2020. szeptember 12.

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább

2020. szeptember 5.

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky