3429 zenekar 12450 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. november 20.

Az imádni való, kénköves Pokol - Architects

Copyright:

Architects – Holy Hell (2018) | Nyolcadik lemezéhez érkezett a brit metalcore alapvetésének számító Architects, akiknél nem csak az volt a kérdés, hogy tudnak-e kétévente minőségi dalokkal és tartalommal előállni, hanem az is, hogy fő dalszerzőjük és alapító gitárosuk, Tom Searle halála után merre tovább? A válasz egyszerű: lefelé a mélybe!

2014-ben, amikor a srácok fogták magukat, és egy hatalmas középsőujjat felmutatva a világnak és a szakmának, kihozták az év egyik legjobb metalcore albumát a Lost Forever // Lost Together képében, mázsás súlyokkal, minimális tiszta énekléssel és világbajnok breakekkel, akkor egy kicsit megijedtem, hogy az addig folyamatosan változó és kísérletező csapat innentől rááll erre az útra és onnan nem mozdulnak többet. A jóslat egy ideig bejött, két évvel később az All Our Gods Have Abandoned Us nagyjából ugyanazt hozta, mint elődje, de mivel Tom halála is ekkorra datálható, ezért ez a sötét esemény és a lemez fekete tónusa összeforrt, és senkiben nem hagyott hiányérzetet annak ellenére, hogy a belsőnk mégis megüresedett kissé (főleg olyan dalokkal, mint a Memento Mori, az A Match Made In Heaven, vagy a Gone With The Wind). Most, újabb két év elteltével Tom helyét ugyan sikerült pótolni a bandában, de nagy kérdés, volt, hogy dalszerzésben is sikerülhet-e betölteni ezt az űrt, és hozni a rá annyira jellemző riffeket, vagy csak simán tartani a színvonalat? Most, ha szívtelen lennék, azt mondanám, hogy Tom halála az egyik legjobb dolog, ami történhetett a bandával, hiszen valósággal szárnyalnak a srácok az új lemezen, olyan mélységekbe repítve ezzel a hallgatót, hogy lassan antidepresszánsokat kell felíratnom. Viszont nem vagyok egy szívtelen ember, ezért azt mondom, hogy Tom örök lukat égetett a banda szívébe, viszont amit profitálni lehetett ebből a veszteségből, azt a srácok maximálisan ki is hozták belőle. Erre pedig, úgy gondolom, Tom is büszke lenne...

Tavaly, amikor a Dommsday kijött, két dolog mozgolódott bennem. Egyrészt simán azt hittem, hogy az All Our God Have Abandoned Us valamelyik deluxe vagy bonus kiadására kerül majd fel, és semmi köze nem lesz az új albumhoz. Viszont másrészt eszembe jutott a Bring Me The Horizon Drown-ja, ami szintén jóval megelőzte anno a That’s The Spirit-et, és egy igen hatalmas, pozitív irányú változást hozott magával. Most ugye már tudom, hogy az utóbbi feltevés volt a helyes, és nemcsak rajta van az albumon a dal, de egyenesen az egyik legnagyobb ékessége is annak. Mint ahogy majdnem minden dal a tizenegyből, és itt akkor vissza is kanyarodnék a Lost Forever // Lost Together-re, hiszen az volt az az album, amire simán rá lehetett sütni, hogy minden egyes dal sláger a maga nemében. Most, négy évvel később valami hasonlót sikerült összehozni Sam-éknek, ugyanis a korong a Death Is Not Defeat-tel beszippant és csak az A Wasted Hymn végén enged el. Persze, nem lehet 42 percnyi tökéletességet összehozni, nyilván van egy-egy megmozdulás, ami egy kicsit gyengébbnek tűnik, de az sem a vetélytársakhoz vagy a szakmához mérten, hanem a többi, kiemelkedő momentum tükrében (talán csak a Damnation-nél éreztem ezt, vagy a Hereafter kicsit desszertízű kezdőriffjében, ami tuti volt már valamelyik előző korongon). Viszont a maradék zirka 97%-a az albumnak friss, erőteljes, gyönyörű, brutális, éjfekete, szívszaggató, magával ragadó, fájdalmas, depresszív és mindenekelőtt sláger. Megint minden egyes dal egy hatalmas, „házbaúgykellbetuszkolni” méretű sláger.

Igazság szerint nem nagyon akarok kiemelni olyan momentumokat, amik miatt az Architects a világ egyik legjobb zenekarának mondható, vagy éppen a Holy Hell ismét pályázhat az Év Albuma címre, mert akkor estig itt ülhetünk. De amikor a Dying To Heal vagy a Doomsday refrénje üvöltésre késztet; a címadó vagy a Mortal After All sodrása elragad magával; az abszolút böszme The Seventh Circle leradírozza az arcodat (még ilyet!); a Royal Beggars és a Modern Misery belebetonoz a pokol legmélyebb bugyrába… Akkor nem tudsz mit mondani, csak hallgatod, és nem hiszed el, hogy ilyet is lehet. Nem csak azt mutatta meg ez a banda a Holy Hell-el, hogy van élet Tom halála után, hanem ismét egy fénycsíkot villantott a közhelyhalomból építkező metalcore csapatok számára, amitől ismét elhisszük, hogy ez a műfaj nemhogy nem haldoklik, de egyenesen ereje teljében van. Ha ezt a kreativitást, dühöt, energiát, igényességet és sötétséget sikerül átmenteniük a következő kiadványokra és nem ülnek rá ismét a sikerrecepre, hanem visszajön a kísérletezési kedvük, akkor még nagyon nagy dolgokat fogunk kapni a brit ötöstől. Most egyelőre itt van nekünk ez a korong, ami már önmagában hatalmas teljesítmény mind zenészileg, mind emberileg, úgyhogy nem is akarok a kákán is csomót keresni, egyszerűen 10/10 és kész!

A MyMusic értékelése: 10/10

Tracklist:
01 – Death Is Not Defeat
02 – Hereafter
03 – Mortal After All
04 – Holy Hell
05 – Damnation
06 – Royal Beggars
07 – Modern Misery
08 – Dying To Heal
09 – The Seventh Circle
10 – Doomsday
11 – A Wasted Hymn

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. február 25.

Csendesen | Breaking Benjamin

Breaking Benjamin – Aurora (2020) | Akusztikus albummal jelentkezett a Benjamin Burnley vezette csapat, akik az Ember után úgy gondolták, hogy jobb lesz, ha visszavesznek a durvulásból és a hosszú-hosszú évek óta áhított unplugged dalcsokorral lepik meg a rajongókat. Ez egyrészt dicséretes, hiszen tényleg minimum 15 éve vártuk ezt a percet, másrészt reméljük, hogy jövőre jön a következő hangos lemez, csak hogy ne szakadjon meg a hároméves ciklus, plusz az utóbbi is zseni volt. Tovább

2020. február 20.

Egy kicsit innen... | Wage War

Wage War – Pressure (2019) | Megérkezett az ocalai brigád harmadik nagylemeze, ami attól kapta a legnagyobb visszhangot, hogy a belengető single gitártémája egy az egyben lenyúlta az Architects Doomsday-riffjét. Ha itt megálltak volna, akkor nem lenne a fenti cím és a rossz szájíz, de sajnos túl sok zenét hallgatnak a srácok… Tovább

2020. február 14.

A 2. félidőt hozták a fiúk | Our Last Night

Our Last Night – Overcome The Darkness (2019) | Kicsit talán elhamarkodott képet alkottam tavaly a Let Light Overcome-ról, de védelmemre legyen mondva, hogy akkor még szó nem volt arról, hogy lesz második fele is az anyagnak. Viszont az Overcome The Darkness megérkezett, rám rúgta az ajtót és kicsit még el is varázsolt. Tovább

2020. február 8.

Hátra arc! | Sleeping With Sirens

Sleeping With Sirens – How It Feels To Be Lost (2019) | Kellin Quinn azt ígérte, hogy végre egy keményebb, a banda aranykorához jobban hasonlító, rockosabb albumot kapunk, mert a Gossip volt. Ez egy nagyon szép fogadkozás, csak mivel a Gossip nettó pop volt, kicsit mégis féltem ettől a kijelentéstől. Végül aztán csak igazat mondott Mr. Quinn, de ettől még ne kezdjünk örömtáncot járni. Tovább

2020. február 4.

A kis béna | Andrew Baena

Andrew Baena - Bury The Hatcet (2019, EP) | A youtuberek korát éljük, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy már lassan mindegyiknek van saját dala, EP-je, lemeze, videóklipje vagy bármije, ami a zenéhez köthető – még ha nem ért hozzá, akkor is. Szóval az is tény, hogy ezek közül nagyon kevés az értékelhető produktum, ezért baromi meglepő, hogy az egyik ilyen tavaly Andrew Baena nevéhez fűződik. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky