3429 zenekar 12451 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. július 20. | Jam

Gyilkos pillantás - Eyes Set To Kill – Eyes Set To Kill

Copyright:

Eyes Set To Kill – Eyes Set To Kill (2018) | Némi tagrendbeli átrendeződés, Anissa Rodriguez távozása és négy év várokozás után jött ki hatodik stúdióalbumával az arizóniai banda. A korong szimplán cím nélkül, vagy ha úgy tetszik, selftitledként látta meg a napvilágot a Century Media Records gondozásában, és bár változások történtek, a lendületéből vajmi keveset veszített a banda.

Kíváncsian ültem le meghallgatni a lemezt, hiszen mindig is bírtam, amit csináltak a srácok-lányok, bár már csak lány és srác, hiszen csak a gitáros-énekes Alexia és a dobos-szintis Caleb Clifton hivatalos tagja a bandának, AJ és Comron csak turnézásnál, élőben segítik ki őket. Na, mármost egy kéttagú alkotóbrigádnál azért felmerül a kérdés, hogy sikerül-e annyi kreativitást kisajtolni magából az embernek (khm… a 30 Seconds to Mars első és utolsó lemeze tökéletes példa az igenre és a nemre), mint egy komplett bandának, kérdés volt, mennyire puhul el a zene? A válasz szerencsére az, hogy pont annyira, amennyire kellett! Nincsenek hatalmas tempójú csapatások, kéztörő tekerések vagy éppen agyat szétkalapáló breakdownok, vannak viszont okosan felépített, ragadós, kellemes dallamok, amelyek még így is néhol kaptak egészen kemény körítést maguknak. Meg van pár túltolt lassú dal, amit nem kellett volna túlzásba vinni, de ez a kisebb hányada a korongnak.

Igazság szerint bivalyerősen kezd be az album, ugyanis az introként funkcionáló Burn Down után a Die Trying, Not Sorry, Break hármas úgy leviszi a hajunkat, hogy Pierluigi Collina sírva könyörög a receptért (aki nem tudja, kiről van szó, az túl fiatal). Ráadásul kapásból csatasorba is állítják a legerősebb dalokat, a legnagyobb erényeikkel egyetemben (Alexia hangja, fogós alapok, okosan használt elektronika, kellemes dallamok), ami egyértelműen hozza magával a tényt, hogy vissza fog esni a nívó. És sajnos nem csalódunk az önmagunk által felvetett szintézisben, de szerencsére nem kapásból a kezdő triász után, hanem jóval később csökken a fogósság. Én a magam részéről a Drift Away-ig egészen jól elvoltam a lemezzel, a Never Forget Breaking Benjamin-es tördeltsége bejött, a Saved You With A Lie és a Letting Go húzása csúcspontokká emelik ezeket a tételeket, de még a Devastated is elfért volna, mint lassabb dal. (Bár a Saved You… dallamvezetése és úgy kompletten az egész annyira ismerős, annyira panel…de nem tudom megmondani, hogy honnan – aki tudja, azonnal kommentbe, köszi!) Viszont a Drift Away háromnegyedes döngölése és túlhúzott elektronikája nekem egyáltalán nem jött át, ugyanúgy, ahogy a Misery-ben sem, pedig az már egy sokkal értékelhetőbb dal a repertoárban – bár ez nem a zenekar hibája, hanem a 90%-ban nagyon korrekt hangzást összehozó hangmérnöké/produceré. A Voices és a Who We Used To Be pedig már nem tudtak megfogni (pedig utóbbi eléggé húzós), mert szerintem egy kicsit túl lett tolva a lemez ezzel a 13 dallal. Meg igazából annyira erős az első fele, sőt, talán az első kétharmada az albumnak, hogy a végére már elfogy a lelkesedésünk. Pedig ezek is jó dalok, még ha a lassabb tételekért nem is vagyok egyértelműen oda, és talán Alexia kiabálását sem annyira élveztem. Amikor tisztán vagy rekedten énekel, vagy kicsit erősebb ordítást próbál, az teljesen oké, csak a nagyon magas „visítások” nem jöttek át igazán.

Összességében viszont nagyon élveztem hallgatni ezt a korongot, Alexia és Caleb egészen korrekt hallgatnivalót hozott össze, még a kiadóváltás és a tagcserék ellenére is. Én azt mondom, hogy ha ennyi idő kell egy jó koronghoz, akkor várjunk inkább még négy évet a következőig, mert megéri!


A MyMusic értékelése: 8/10


Tracklist:
01 – Burn Down
02 – Die Trying
03 – Not Sorry
04 – Break
05 – Survive
06 – Never Forget
07 – Saved You With A Lie
08 – Devastated
09 – Letting Go
10 – Drift Away
11 – Misery
12 – Voices
13 – Who We Used To Be
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. május 25.

Anyu, fáj a fejem! | Four Year Strong

Four Year Strong – Brain Pain (2020) | Van ez az easycore dolog, amit mindenki az A Day To Remember-rel azonosít, hiszen ők voltak a koronázatlan királyai a műfaj úttörésének. De azt valahogy mindenki elfelejti megemlíteni, hogy ott van a Four Year Strong, akik legalább olyan régóta és legalább olyan minőségi zenét szállítanak lemezről lemezre, mint a nagytestvér. Tehát igazságot a világnak, hallgassatok FYS-ot! Tovább

2020. május 20.

Haláli | The Amity Affliction

The Amity Affliction - Everyone Loves You... Once You Leave Them (2020) | Ha törik, ha szakad, kétévente TAA lemeznek kell lennie! Nem feltétlenül értem, hogy egy banda, az Amity helyzetében, miért ragaszkodik ennyire a lemezek sűrű, ütemszerű megjelenéséhez, de amíg a minőség marad, egye kukac! Éppen ezért nem tudok haragudni az új korongra sem, hiszen próbálja összefésülni a régmúlt dicsőségét az újonnan jött trendekkel, s noha ez nem működik mindenhol tökéletesen, az összképre nem lehet nagyobb panasz. Tovább

2020. május 13.

Egyedül nem megy | The Word Alive

The Word Alive – Monomania (2020) | Hatodik albumnál tart már a banda, de a Real óta igazán semmi olyasmit nem tudtak hozni, ami egy kicsit jobban megmozgatott volna. A Dark Matter még talán próbálkozott kicsit visszahozni az ötleteket és a keménységet, a sötétséget, de a Violent Noise már szimplán ráment az eladhatóságra és a műanyag modern metalra. Ez pedig annyira bejött Telle Smith-éknek, hogy sajnos maradtak is a vonalon. Tovább

2020. május 11.

Egy sima, egy fordított | Silverstein

Silverstein – A Beautiful Place To Drown (2020) | Az a jó ebben a bandában, hogy ha nem olyan jó, amit éppen kihoznak, az mégis mindig van legalább annyira jó, hogy a zsáner többi bandáját gondolkodás nélkül maga mögé utasítsa. Tény, ebben az emocore-nak csúfolt, letűnt műfajban már nem sokan tevékenykednek, de ha post-hardcore-ként aposztrofáljuk a kanadaiakat, akkor ez máris egy sokkal nagyobb fegyvertény. Tovább

2020. április 14.

A deathcore halhatatlan | Lorna Shore – Immortal

Lorna Shore - Immortal (2019) | Szegény Lorna Shore-ra rájár a rúd, mióta Tom Barber úgy döntött, hogy a Chelsea Grin-be igazol, hiszen CJ McCreery-ben megtalálták a tökéletes pótlást Barber helyére, sőt… Aztán egy évvel később, mire megírták az év egyik legerősebb lemezét, CJ-t meneszteni is kellett egy botrány miatt, aztán most megint vakarhatja a fejét a megmaradt trió, hogy ezeket a zseniális témákat meg ki fogja hitelesen elhörögni? Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky