3428 zenekar 12456 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2016. május 26. | Jam

Egyet előre, egyet vissza - Asking Alexandria

Copyright:

Asking Alexandria - The Black| Szögezzük le mindjárt az elején: énekes váltás után maradandót alkotni szinte lehetetlen. Még ha orgánumra hasonlót is talál egy zenekar, a karakter, a melódiamenetek és az egyéni vonások akkor is űrt hagynak a rajongókban, mert nem a megszokottat kapják. Ebben a cipőben jár az Asking is.

Ugyanis Denis Stoff olyan szinten majmolta saját bandájával (akik Make Me Famous névre hallgattak) a korabeli Askinget, hogy minden nehézség nélkül hozza az akkori Danny Worsnop melódiákat, hajlításokat, hörgéseket, krákogásokat, szenvedéseket és majdnem mindent. Egyetlen dolog hiányzik mindössze, az pedig az a kis láthatatlan-hallhatatlan(-halhatatlan) plusz, amitől maradandóbbak lesznek a dallammenetek az átlagosnál. Ez az, amiben Danny Worsnop verhetetlen volt. És most direkt nem térek ki semmilyen elkurvulásra (élen a We Are Harlot-tel, de akár a szólólemezét is említhetnénk), még a legutóbbi AA lemezt is későbbre tartogatom, szóval csak a tényeken alapulva és az első két Asking lemezt górcső alá véve is kijelenthető, hogy a The Black, ha nem is a legrosszabb lemeze a bandának, mindenképpen a legsótlanabb. És tudom mondani mindezt azzal a ténnyel együtt, hogy szinte minden súlyt Denis vállára helyeztek - hiszen valljuk be, sosem a hihetetlen hangszeres játék dominált - ő pedig a tőle telhető legtöbbet hozta ki a kapott feladatból.

Ez a 12 dal tökéletes lenyomata annak a rock-történelemben, hogy a banda még él és a 2011-es Reckless & Relentless lemezt sikerült folytatni az idegesítő technobetétek kiszanálásával és egy új frontemberrel. Viszont (és itt jön a buktató része - szvsz.), éppen ebben leledzik a laposodás rész is, hiszen az elektronika háttérbe szorításával egy letisztultabb, ám sokkal sótlanabb, unalmasabb, kísérletezést még hírből sem ismerő bandát kaptunk. Az, hogy ez most egy biztonsági játék volt-e és a következő korongon már mernek majd nagyobb álmodni, az csakis a jövőben fog kiderülni. És ha már itt tartunk, az az ominózus utolsó lemez (From Death To Destiny, 2013) akkora ugrás volt a bandának, köszönhetően Danny Worsnopnak, aki az összes dalt, kivétel nélkül slágerré varázsolta, hogy az után ez a dalcsokor mindenképpen egy hatalmas visszalépés. Persze ez csak egy szubjektív megítélés, hiszen a hardcore-oldschool rajongók valószínűleg a banda revelálódásának manifesztációját látja ezekben a dalokban, de nekem ez 2016-ban már kevés. Átlagos dalokkal nem lehet világot megváltani, még ha milliók rajonganak érted, akkor sem. Persze, fenn lehet tartani a status quo-t, de az, hogy a tizenegyedik (11 - jól látjátok) dalig kell várni, hogy lendületet vigyenek a dalokba és ne csak a brékdán meg a depizés menjen, az talán luxus.

Most kicsit úgy tűnhet, mintha mindenképpen fogást keresnék a bandán, pedig higgyétek el, nem ez volt a célom (nemez volt acélom... - fújj, menj aludni!). Egyszerűen csak arra akartam rávilágítani, hogy a gyökerek felé történő visszakacsintás nem minden esetben szükséges és okos lépés, főleg egy olyan banda tekintetében, akik meghatározó alakjai a világ metalcore életének. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy korrektül összerakták a dalokat, egy-egy melódia akár két percig is bennragadhat a fülünkben (az I Won’t Give In kórusa talán ötig is!) és szólni is bivalyul - bár kicsit műanyagul - szól a cucc, de sajnos én nem erre vártam. Talán majd a következő. Vagy talán Danny még visszatér... Bárcsak!

A MyMusci értékelése: 6/10

Tracklist:
01 - Let It Sleep
02 - The Black
03 - I Won't Give In
04 - Sometimes It Ends
05 - The Lost Souls
06 - Just A Slave To Rock 'n Roll
07 - Send Me Home
08 - We'll Be OK
09 - Here I Am
10 - Gone
11 - Undivided
12 - Circled By The Wolves

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. szeptember 12.

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább

2020. szeptember 5.

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább

2020. augusztus 31.

Ilyen lenne az élet? - Novelists – C’est La Vie

Novelists – C’est La Vie (2020) | Harmadik lemezéhez érkezett a francia, gitármasztizós, metalcoreba hajló, djent és progmetallal kacérkodó Novelists, és mi sem lehetne ennél nagyszerűbb hír, hiszen az új korongon – ahogy azt már megszoktuk tőlük - egészen kiváló muzsikálást hallunk. Nagy kár, hogy a megjelenés után Matteo Gelsomino énekes kilépett a bandából, mert nélküle, valószínűleg, a C’est La Vie sem lenne ennyire király. Tovább

2020. augusztus 26.

Az ellenállás él! - Anti-Flag – 20/20 Vision

Anti-Flag – 20/20 Vision (2020) | Bevallom, a 2014-es, Szigetes koncertig egyáltalán nem éltem a punkrockerek zenéjét, mert semmivel nem voltak többek, mint a lázadó melodic hc-punk zenekarok egyike a tömegben. Aztán ott a nagyszínpad előtt, a 34 fokban, tűző napsütésben, izzadtságtól csepegő BMTH-s trikóban valahogy megváltozott valami, mert olyan energiákat mozgattak meg az urak, amire egyáltalán nem számítottam. Azóta pedig egészen kiváló barátságot kötöttünk. Tovább

2020. július 23.

Erős kezdés után... | All Time Low - Wake Up, Sunshine

All Time Low - Wake Up, Sunshine (2020) | Ha van a poppunknak ma vezető csapata a világon, akkor az All Time Low simán pályázhat a trónra, hiszen a Blink már nem az igazi, a 5 Seconds of Summer inkább pop, a Neck Deep inkább punk és nem is annyira élem, a Fall Out Boy-t pedig hagyjuk is inkább... Szóval az ATL simán behúzza ezt a megtiszteltetést, a Wake Up, Sunshine-nal pedig bizonyítják, hogy megérdemelten aggatok rájuk ilyen címkéket! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky