3428 zenekar 12452 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2015. január 7. | Halmi Annamária

Áldás vagy átok? - The Carbonfools lemezkritika

Copyright:

The Carbonfools: Carbonbliss (2014) | A The Carbonfools kétségtelenül az elmúlt 4-5 év egyik legigényesebb magyar könnyűzenei előadója - igényes és ígéretes tudott maradni annak ellenére is, ahogy az undergroundból szinte átvágtattak a mainstreambe néhány évvel ezelőtt. Érthető tehát, hogy az ötödik lemezzel szemben is nagy és főként optimista elvárásaim voltak, de optimizmusom ezúttal nem igazolódott be.

2006-ban lépett be az addig tulajdonképpen kísérleti csapatként működő együttesbe Fehér Balázs, és sokan innentől, vagy a vele készített első lemeztől, a 2008-as Carbonhearttól számítják a zenekar történetét. Hat év alatt igazi közönségkedvenccé avanzsáltak, és a népszerűség ellenére is megmaradt zenéjük sajátos stílusa, hangulata, vonzereje. Ami a mostani anyag, a Carbonbliss esetében kissé megkopni látszik.

A lemez hossza és anyagbősége (15 perc, nagyjából egy óra) miatt azt gondolhatnánk, hogy a kreativitás és a termékenység hozta ezt az egyébként szokatlan terjedelmet - sajnos, többszöri hallgatás után is ennek az ellenkezőjét érzem.  Nevezetesen, hogy ami eddig a The Carbonfools erénye volt, az most mintha egy kicsit megbicsaklott volna. Ami nem csak azért különösen fájó, mert maholnap 5 esztendeje, hogy először hallottam a zenekart, tehát jól tudom, mire képesek, hanem azért is, mert a tagjai egytől egyig  különösen tehetségesek. (Ezt nyilván a korábbi lemezek is bizonyítják, de ha mindez nem lenne elég, ott van a rengeteg egyéb projekt - a jó öreg Belga, a The Biebers, a Jazzékiel, a V.U.K., Fehér Balázs számtalan alkalmi- és szólóprojektje.)

Az intro, a Roses and Bricks a Carbonheart és -soul lemezek lüktető nyitányait idézi - kissé lefojtott és néhol repetitív, de bevezetésnek kellemes. Sajnos, már itt elfogott az érzés, amely aztán a Carbonbliss folyamán mindvégig elkísért: a robbanás, a csattanó váratott magára,így aztán nem tudott közel kerülni a szívemhez. A lemez első kislemezdalait, a Closert és az Easter Songot már a megjelenésükkor sem szerettem annyira, mint ahogy a korábbi dalaikat általában (pedig utóbbinak az első egy perce tényleg tökéletes). Egyébként mindkettő igen rádiókompatibilis darab, de azt hiszem, ennél lehet többet is várni. A Lonesome Town-ra ugyanaz igaz, mint amit a nyitódal kapcsán említettem: elmarad a csúcspont, végig egyfajta visszafogottságot érezni a hallgatása közben.

A Give it to Me a zenekartól megszokott könnyed, mondhatni bájos számok köze tartozik, de sajnos semmi karaktereset, egyedit nem tartogatott számomra. Hasonlítsuk össze akár a Busdriver frissességével, a Donkey elborultságával az előző anyagról! A Chocolate Factory az egyetlen eleme az albumnak, amit majdnem mindig léptetnem kellett (higgyék el a kedves olvasók, hogy ez nekem fáj a legjobban). A Cats gitárintrója nagyon rendben van (főleg, hogy annyira keveset hallani a lemezen), és a játékosság is üdítő, sőt, talán ebben a dalban kerül elő első alkalommal a vissza-visszatérő titkos összetevő, a nyenyere - az "ütés" azonban továbbra is várat magára. Meg lehet jósolni, hogy a Czechoslovakian Discoból nagy közönségkedvenc lesz, engem azonban még mindig bánt a színtelenség: elhagyjuk a lemez felét, és egy alkalommal sem kaptam fel a fejem. Pedig itt már előkerülnek tisztességes groove-ok is.

Az a bizonyos fejfelkapás aztán megtörténik a Krapulaxnál, amiben végre látom-hallom a várt energiát és erőt - hogy aztán kicsivel több mint egy perc után újrahasznosításnak legyek fültanúja. Igen, a dal felét a Hideaway refrénje teszi ki. Aztán az utolsó harminc másodpercben remek hangok jönnek megint, de a reciklálással kapcsolatos mérgemet aligha képesek feledtetni.

...úgyhogy pont jókor nyílik meg a Carbonbliss számomra messze legjobb szakasza: az utolsó 5-6 tétel megmutatja, hogy milyen jó is lehetett volna ez az album, ha egy kicsit nagyobb szigorral válogatják rá az anyagot, vagy a kevésbé erőteljes dalokat megpróbálják feldobni valamivel. A Killing Time az első igazán szerethető, megjegyezhető dal a számomra, amit szívesen hallgatok meg egymás után nem csak kétszer, hanem sokkal többször is. Van neki egy olyan tulajdonsága, ami az őt megelőző kilenc dalnak nem, vagy alig volt: karaktere. A sarkos véleményem talán annak is köszönhető, hogy keserűséggel tölt el, mennyire kihasználatlanul maradt Fehér Balázs orgánuma; az ország egyik legjobb férfi énekhangját nem kellene a fél lemezen szinte teljesen hanyagolni (ahol is leginkább szöveget mond fel).

A Peter szintén lehetne erősebb, de nagyon elnéző vagyok vele, mert olyan sodrást, könnedséget hallok benne, amit a Carbonheart óta nem hallottam egyetlen dalban sem - pedig nagyon jól megy az uraknak ez a stíl. A Call You picikét megint visszasüllyed az első etap egyhangúságába, de a tört ritmusa, gyorsasága és dallamvezetése miatt mégis sokkal üdítőbb annál.

Aztán jön a Freckles, a Carbonbliss talán legerősebb, legőszintébb darabja, ami tényleg igazán szomorúvá teszi az embert a többi dallal kapcsolatban. Szép, egyszerű, kikedzhetetlen, és egyáltalán nem zavaró a majdnem hat perces hossza. Sőt, sőt. Az egyik olyan pont a lemezen, ami nagyon, nagyon sokat javít rajta. A Teardrops is valami nagyon más, valami nagyon jó: annak a bizonyítéka, hogy a The Carbonfoolsnak a sötétebb szféra is szuperül tud állni, ha tisztességesen összeraknak egy dalt. Maga a szám Alba Hyseni nélkül is sokkal jobb lenne az album 70%-ánál, de emellett is úgy kellett ő ide, mint egy falat kenyér.



És azt a bizonyos pontot fel is teszi nekünk a záró Fusion: bár a Frecklest jobb dalnak gondolom, nekem talán mégis ez a legkedvesebb. Végtelenül egyszerű, de annál erősebb, és itt a szövegmondás sem zavaró, hanem illő, építi a dalt, remek a flow, remek a hangulata. Nem is feltétlenül magyarázható az erőssége, de nincs is erre szükség: a jó dalok egyszerűen azok. A Carbonbliss utolsó hat számának végighallgatása után pedig mérhetetlenül piszkálja az embert, hogy ha ennyire flottul is megy, minek kellett a másik negyvennéhány percet végigsóhajtoznia?

Tisztázzunk valamit: az a negyvenpár perc nem ROSSZ zene. Hallgatható, dallamos, de a zenekar képességeihez és teljesítményéhez képest fájóan feledhető, repetitív, színtelen. Sokan szeretnének persze legalább ilyen minőséget vagy mércét megütni, de a The Carbonfools tett róla, hogy a saját mércéje magas legyen. Ezért nehéz a szívem, főleg az eddigi lemezeket oda-vissza ismervén: nem találok magyarázatot a gyengeségekre, és még nehezebb úgy, hogy ez a lemez nem rossz, sőt, itt-ott nagyon csillog. A nagyon vegyes, néhol ellentmondásos érzéseimnek köszönhető a számszerű értékelés, de azt hiszem, a csalódottságot sokáig nem fogom kiheverni, a mentőmellényként érkező néhány érdemes és emlékezetes dal ellenére sem.

A MyMusic értékelése: 6/10

The Carbonfools - Carbonbliss (1G Records, 2014)

1.    Roses and Bricks
2.    Closer
3.    Easter Song (Dreamin')
4.    Lonesome Town
5.    Give It to Me
6.    Chocolate Factory
7.    Cats
8.    Czechoslovakian Disco
9.    Krapulax
10.    Killing Time
11.    Peter
12.    Call You
13.    Freckles
14.    Teardrops (feat. Alba Hyseni)
15.    Fusion
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

2020. szeptember 26.

Ha temetsz, temess mélyre! - Make Them Suffer – How To Survive A Funeral

Make Them Suffer – How To Survive A Funeral (2020) | Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert alapvetően bírom a bandát, viszont az előzetes dalokból nekem egyedül az Erase Me ütött csak akkorát, hogy elkezdjem várni a lemezt – plusz természetesen a lemez címe, mert az viszont telitalálat! Ebből a kétes alapszituációból pedig a végeredmény egyértelműen kibillentett, nézzük merrefelé! Tovább

2020. szeptember 12.

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább

2020. szeptember 5.

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky