Hooligans - História (2013) | Csipáék legújabb lemezére három évet kellett várni, hogy betöltse a kilencediknek járó helyet a banda diszkográfiájában. Mivel a srácok körülbelül 2005 óta ugyanazt a színvonalat és zenét szállítják bizonyos időközönként, nem voltak nagyok az elvárások.
A Hooligans lemezek felépítése a következő: két-három gigasláger, amely eladja az egész lemezt és pár töltelékdal, ami meg kitölti a játékidőt és élvezeti faktor is van benne. Tudják ezt a srácok is, nem véletlen, hogy az amerikai Good Charlotte zenei kliséit pofátlanul lenyúlva hozzák is a kötelezőt. Nincs ezen mit szégyellni, hiszen Magyarországon ezt senki más nem csinálja (kivéve a Machine Mouse-t, de most őket hagyjuk).
Szóval itt vannak a jól ismert dallamok, a sablonos dalok és a klisés szövegek. Mindezt persze olyan ehető egyvelegként tálalva, amely Tóth Tibi zsenialitását dicséri, hiszen lenyomja újra és újra ugyanazt a torkunkon, mi meg kajáljuk.
Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy inkább a koncertteljesítmény és a hírnév miatt szeretjük a bandát, semmint a zenéje miatt. A magam részéről legalábbis biztosan, hiszen hol vannak már azok az idők, mikor a Napraforgó meg az Egy darab Sandy üvöltött a lejátszóból 100-as hangerőn, fütyülve a szomszédokra... Sehol.
A tizenkét dalból mindenki meg fogja találni magának a kedvenceit: a tipikus Hooligans-dalok mellett (Mindörökké, Egyformán, Másik szemmel - ez egyébként az egyik legragadósabb mind közül - Visz az idő...) megvannak a balladák (Szárnyas lázadó - amelynek a refrénje legalább jó - és az Áldatlan múlt), az Illúzió kitaposott útján járó, elektronikus dolgokkal megspékelt tételek (mint a Tavalyi hó, az Idegen - amely a refrénje és a szólója miatt megér egy tapsot - és a Mint a szél)...
Három dal van, amely valamilyen szinten kilóg a sorból: az egyik az Intro, amelyet 64. hallgatásra is ugyanúgy továbbnyomtam, mint másodszorra (elsőre csak a kíváncsiság kedvéért pörgettem le); a Harcra fel! című Diósgyőr-induló, amelyet fogalmam sincs miért kellett feltenni erre a korongra...
Mondjuk az legalább becsülendő, hogy a klisék és effektek között ebben legalább van egy kis dög, ami idézheti a Legyen valami vagy a Nőben a boldogság hasonló momentumait. A harmadik pedig a Szerelem mentség, amely jó! Egyszerűen el lett találva, visz magával és beilleszkedik egy olyan dalcsokorba, mint a Tedd el és az Éltem, voltam, de kap egy kis Nézz rám-os felhangot is, amitől nálam egyből kedvenccé vált. Nagyjából erre számíthat, aki kiad 990 Ft-ot a huligánok új lemezéért (ugyanis a Tankcsapda után szabadon ők is "óccsósítottak"), de világmegváltásra nem kell számítani. Dudorászni jó, koncerten meg úgyis ott lesz a többi sláger.
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább