3429 zenekar 12451 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2013. április 15. | Jam

Az évek és a rutin lehúzza a Road-ot?

Copyright:

Road Tegyük fel...  | Ötödik fokozatba kapcsolt Magyarország egyetlen rock ’n’ road zenekara, de lassan elfogynak a számok a sebváltóról. Vagy akkor majd jön a Visszahárom? Lássuk, mit hoztak össze a legújabb lemezen!

A Road nem valami változatos zenekar, már ami a zenét illeti, de azt az egyet, amit tudnak, azt profi szinten, hibátlanul, egyre magasabb színvonalon képesek űzni. Ennek csúcsa volt a 2010-es Emberteremtő, amelyen zene tekintetében a földbedöngölés és a pofáncsapás érzéki elegyét kaptuk, szövegek tekintetében merészen lavírozva az emberi hülyeséget felvázoló/boncolgató és az élet szeretetének tiszteletet adó versekkel. Dallamilag is egy szinttel feljebb léptek: egyre több lett a kitartott, melódiával gazdagon átitatott vokál, és ezek nagyobb hangsúlyt kaptak. Ehhez képest a héthúros gitárok, az öthúros basszer és az eltelt közel három év elegendő volt-e a méltó folytatáshoz? Meglátjuk...

Tíz dalt kaptunk, amely elsőre talán kevésnek tűnhet, de ha mondjuk a kulisszák mögé pillantunk, akkor konstatálhatjuk, hogy van nekünk egy A hatodik címre hallgató alkotásunk, amely nyolc (ismétlem NYOLC) percesre sikeredett. Mielőtt ezt meghallgattam volna, már mosolyra húzódott a szám, ugyanis felrémlett a Valami nagyon hideg kék című, számomra mindmáig meghatározó darab, amelyet akárhányszor hallgatok is meg, mindig van benne valami újdonság, ami feltűnik. Ha meg nem, akkor agyvesztve tombolok rá. Ez utóbbi koncerteken szokott előfordulni, amikor is nagy szerencsével pont elkapom azt a showt, ahol Mátéék előhúzzák ezt az aduászt a tarsolyból. No mármost A hatodik (talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy a tízparancsolatból kell kiindulni a cím értelmezésével kapcsolatban) sajnos meg sem közelíti a fent említett eposz szintjét. Persze, mondanivalóban „ott van szeren", mint ahogyan az összes többi dal, vagy az összes Road-dal ott szokott lenni, de a manapság oly divatos „bevágok mindent a dalba, ami csak szembe jön" nekem lerontja az összképet. Így ugyanis vége van a dalnak, aztán visszajön még egyszer, teljesen feleslegesen. A fele elég lett volna.

Azért foglalkoztam ezzel a dallal ilyen alaposan, mert nekem ez volt a legnagyobb csalódás a lemezen. A többi dal meg amolyan Road-os annyi különbséggel, hogy van nekünk egy Világcsavargónk, amelyen Máté mesél az életéről, de korántsem lenne ez annyira érdekes, ha nem mindössze egy akusztikus gitár kíséretében tenné ezt. Akusztikus gitár. Road lemezen. Na ez az igazi újítás, kérem alássan! Az pedig, hogy a végeredmény több mint kielégítő, az nem Máté hirtelen kifejlett énektudásának, hanem a szöveg és a zene tökéletes összhangjának köszönhető.

A többi dallal nem nagyon szeretnék foglalkozni, mert mondanivalóban, stílusban, összességében már mindegyikre láthattunk példát az előző Road-korongokon, ergo olyan az egész, mintha folytatásokat hallanánk. A Jövök az autószerelmesek legújabb himnusza a Go, a Visszahárom és a Felpörögve után (megjegyzem ettől még iszonyat húzós és jó dal). Az Egyszer élünk a könnyedebb hangvételű Római vakáció és Megint nyár utódja; a Fojts meg a sötétben és a Helyetted pengékkel követi A fűben kitaposott szado-szuicid ösvényt. Van a kötelező szerelmes dal, a Te vagy az egyetlen (Nem rólunk szólt és Nem elég után szabadon) és Az isten állatkerje, amelyet ugye Emeberteremtőnek használ az Isten barma. Nekem a kedvencem a triolás Lúzer lett, amelyet mind hangvételében, mind szerkesztettségében egyedi dalnak lehet elkönyvelni a Road történelmében. Vagy legalábbis hirtelen nem ugrik be most semmi, amihez hasonlíthatnám.

Ebből is látszik, hogy szép, vegyes skálán mozognak a dalok a könnyed rock n roll-tól a nyolc perces himnuszon és a duplalábgépes száguldáson át a megnyugtató akusztikus „slágerig", de sajnos az újítás kevés. Az, hogy a gitár jobban röfög egy-egy riff alatt, az nem kreativitásbeli előrelépés, hanem technikai. Persze kell az is, de sajnos ez itt most kevés. Jó az album, ha ez lenne a banda második lemeze, akkor simán 10 pont az értékelés, így viszont be kell érnie kevesebbel. Az elején emlegetett Emberteremtő olyan szintre tette azt a bizonyos lécet, amit ha át is ugranak a srácok, azt csak rutinból teszik, magasabbra pedig semmiképp nem emelik. Kár érte, mert nagyon vártam a lemezt. Ettől függetlenül: irány koncertre!

Jam

A MyMusic értékelése: 10/7

Road: Tegyük fel... (2013, Hammer) tracklista:
01 - Fojts meg a sötétben
02 - Egyszer élünk
03 - Te vagy az egyetlen
04 - Lúzer
05 - Helyetted pengékkel
06 - A hatodik
07 - Kicsit könnyebb
08 - Világcsavargó
09 - Jövök
10 - Az isten állatkertje
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. május 25.

Anyu, fáj a fejem! | Four Year Strong

Four Year Strong – Brain Pain (2020) | Van ez az easycore dolog, amit mindenki az A Day To Remember-rel azonosít, hiszen ők voltak a koronázatlan királyai a műfaj úttörésének. De azt valahogy mindenki elfelejti megemlíteni, hogy ott van a Four Year Strong, akik legalább olyan régóta és legalább olyan minőségi zenét szállítanak lemezről lemezre, mint a nagytestvér. Tehát igazságot a világnak, hallgassatok FYS-ot! Tovább

2020. május 20.

Haláli | The Amity Affliction

The Amity Affliction - Everyone Loves You... Once You Leave Them (2020) | Ha törik, ha szakad, kétévente TAA lemeznek kell lennie! Nem feltétlenül értem, hogy egy banda, az Amity helyzetében, miért ragaszkodik ennyire a lemezek sűrű, ütemszerű megjelenéséhez, de amíg a minőség marad, egye kukac! Éppen ezért nem tudok haragudni az új korongra sem, hiszen próbálja összefésülni a régmúlt dicsőségét az újonnan jött trendekkel, s noha ez nem működik mindenhol tökéletesen, az összképre nem lehet nagyobb panasz. Tovább

2020. május 13.

Egyedül nem megy | The Word Alive

The Word Alive – Monomania (2020) | Hatodik albumnál tart már a banda, de a Real óta igazán semmi olyasmit nem tudtak hozni, ami egy kicsit jobban megmozgatott volna. A Dark Matter még talán próbálkozott kicsit visszahozni az ötleteket és a keménységet, a sötétséget, de a Violent Noise már szimplán ráment az eladhatóságra és a műanyag modern metalra. Ez pedig annyira bejött Telle Smith-éknek, hogy sajnos maradtak is a vonalon. Tovább

2020. május 11.

Egy sima, egy fordított | Silverstein

Silverstein – A Beautiful Place To Drown (2020) | Az a jó ebben a bandában, hogy ha nem olyan jó, amit éppen kihoznak, az mégis mindig van legalább annyira jó, hogy a zsáner többi bandáját gondolkodás nélkül maga mögé utasítsa. Tény, ebben az emocore-nak csúfolt, letűnt műfajban már nem sokan tevékenykednek, de ha post-hardcore-ként aposztrofáljuk a kanadaiakat, akkor ez máris egy sokkal nagyobb fegyvertény. Tovább

2020. április 14.

A deathcore halhatatlan | Lorna Shore – Immortal

Lorna Shore - Immortal (2019) | Szegény Lorna Shore-ra rájár a rúd, mióta Tom Barber úgy döntött, hogy a Chelsea Grin-be igazol, hiszen CJ McCreery-ben megtalálták a tökéletes pótlást Barber helyére, sőt… Aztán egy évvel később, mire megírták az év egyik legerősebb lemezét, CJ-t meneszteni is kellett egy botrány miatt, aztán most megint vakarhatja a fejét a megmaradt trió, hogy ezeket a zseniális témákat meg ki fogja hitelesen elhörögni? Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky