3429 zenekar 12451 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2010. március 16.

Tovább egy új világ felé... – Massive Attack

Copyright:

Massive Attack: Heligoland | A MyMusic által korábban "a kilencvenes évek legfontosabb poporgánuma" epiteton ornans-szal illetett Massive Attack legújabb lemeze, a Heligoland majd' harminc napja földi pályára állt, megosztva kritikusokat és a közönséget egyaránt. A stílusteremtő hang irányában sok volt az elvárás az ötödik album alkalmából, melyet tetézett a 100th Window utáni hosszú hiátus is.

A Heligolanddel foglalkozó legtöbb kritika a Massive Attack legnagyobb teljesítményeinek fényében próbálta elemezni az új lemezt. Megtehetnénk ezt mi is, rövid summázatát adva a banda eddigi karrierjének. Volt ugye a kvázi brahiból felvett Blue Lines (1991), az eredeti és nagyszerű Protection (1994), a legendás Mezzanine (1998), majd a kevéssé legendás, reggae-soul-trip-hop deprivációban szenvedő 100th window (2003), hogy csak a fontosabbakat említsük.  Persze ezzel az összegzéssel csak azt érjük el, hogy az újat menthetetlenül gyengének állítjuk be.

Gyengécske lett ugye, ugye? De hát miért az? Miért nem úszik rögtön a tudatba, miért? Hallhatóan igényes, alapos, csiszolt, profi, de az a masszív hang, mellyel korábban sikeresen ölelték keblükre az önmagukban is zseniális vendégművészeket (például a vissza-visszatérő Andy Horace-t is), kissé megfakult.

A kellemesen borzongató clusteres zongoratémával operáló Pray for the Rain-ben például Tunde Adebimpe (Tv On The Radio) működik közre oly mértékben, hogy maga a szám is leginkább egy Tv On The Radio dalnak tűnik, de hasonló a helyzet a Damon Albarn (nyilván szándékosan) szenvelgő énekét, és a Portishead-gitáros,  Adrian Utley pengetgetését felvonultató Saturday Come Slow-val is. Sokak szerint az érzelmi oldal sem azt az apatikus mélységet hordozza, melyet a korábbi anyagokon megszokhattunk. Az is lehet, hogy kezdünk rezisztenssé válni.

Úgy vélem – s bizonyára sokan egyetértenek -, kizárhatjuk a kiégés lehetőségét. Ha minden tökjó és mégse jó, annak általában a bizonytalanság az oka. Szerintem egy új korszakba lépett a zenekar. Állapotok, és nem utak jellemzőek.  Persze még megmaradtak a régi módszerek, beidegződések, de érezhetően egy új Massive Attack-atmoszféra kezd kibontakozni.

A továbblépés kényszerítő ereje ugyan még nem tudta felülírni a jól bevált csapásokat (például a finoman szólva is Radiohead–ízű Babelt, és a kellemetlenül jellegtelen Rush Minute-et), de üdítően eredeti pillanatokat is okozott. Ilyen számomra a sokak által lehúzott Psyche, Philip Glass-t idéző szintialapjával és Martina Topley-Bird mondókázásával.

A tapogatózás ellenére is akadnak még erős, visszatekintő momentumok. A Heligolanden tisztán érezhető (a közben visszatért egyik alapító) Grant "Daddy G" Marshall hatása („I would bring the black back to Massive Attack”). A már tavaly ősszel EP-ként kihozott Splitting the Atom hanyag, groteszk és emlékezetes. Ez utóbbi dal és a másik Andy Horace jutalomjátékának teret biztosító nóta, a Girl I Love You kiváló fekete alapokat vonultat fel, kellően nyomasztó feltéttel - mintha egy térképet néznénk: dél alul, észak felül - és ha valakinek az a kedvenc pattern-je, hogy "I Love You-ou-ou" az már alapjában véve nem lehet rossz. 

Meggyőződésem továbbá, hogy a Heligolandre hatott Björk 2007-es lemeze, a Volta is. A lúdbőröztető, érces és kakofón rézfúvósok jelenléte nem csak ebben a kiváló opuszban figyelhető meg, de a gurgulázó, nyomasztó-törődő Flat of the Blade-ben is, mely számomra (még alapjait tekintve is) egy az egyben a Wanderlust című dalra történő reflexió. Itt jegyezném meg; mindkét munkát az album legerősebb pillanatainak tartják mind a rajongók, mind a kritikusok.

Mindezek fényében vitatkozhatunk róla, hogy Massive Attack-jellegű -e a Heligoland, vagy sem, hiszen  még a lemez tényleges csúcspontját is egy totálisan a banda fénykorát (konkrétan a Mezzanint idéző) gyöngyszem, a Paradise Circus jelöli ki. Vessenek rám kavicsot, de szerintem a Teardrop-i és Angel-i mélységeket is majdnem hozza. Megbabonázó billentyűtéma, kellően minimál alapokkal, melyet a hosszú fürtjei mögé rejtőző Hope Sandoval gyönyörűséges, éteri éneke koronáz.  Talán pont ez a track lehet a továbblendítő pillanat, a régit és újat összekötő kapocs.

déka

A MyMusic értékelése: 7/10


Massive Attack: Heligoland (EMI, 2010)

1. "Pray for Rain" (vocals by Tunde Adebimpe) – 6:43
2. "Babel" (vocals by Martina Topley-Bird) – 5:18
3. "Splitting the Atom" (vocals by Grant Marshall, Horace Andy and Robert Del Naja) – 5:15
4. "Girl I Love You" (vocals by Horace Andy) – 5:26
5. "Psyche" (vocals by Martina Topley-Bird) – 3:23
6. "Flat of the Blade" (vocals by Guy Garvey) – 5:29
7. "Paradise Circus" (vocals by Hope Sandoval) – 4:58
8. "Rush Minute" (vocals by Robert Del Naja) – 4:48
9. "Saturday Come Slow" (vocals by Damon Albarn) – 3:42
10. "Atlas Air" (vocals by Robert Del Naja) – 7:47

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. május 25.

Anyu, fáj a fejem! | Four Year Strong

Four Year Strong – Brain Pain (2020) | Van ez az easycore dolog, amit mindenki az A Day To Remember-rel azonosít, hiszen ők voltak a koronázatlan királyai a műfaj úttörésének. De azt valahogy mindenki elfelejti megemlíteni, hogy ott van a Four Year Strong, akik legalább olyan régóta és legalább olyan minőségi zenét szállítanak lemezről lemezre, mint a nagytestvér. Tehát igazságot a világnak, hallgassatok FYS-ot! Tovább

2020. május 20.

Haláli | The Amity Affliction

The Amity Affliction - Everyone Loves You... Once You Leave Them (2020) | Ha törik, ha szakad, kétévente TAA lemeznek kell lennie! Nem feltétlenül értem, hogy egy banda, az Amity helyzetében, miért ragaszkodik ennyire a lemezek sűrű, ütemszerű megjelenéséhez, de amíg a minőség marad, egye kukac! Éppen ezért nem tudok haragudni az új korongra sem, hiszen próbálja összefésülni a régmúlt dicsőségét az újonnan jött trendekkel, s noha ez nem működik mindenhol tökéletesen, az összképre nem lehet nagyobb panasz. Tovább

2020. május 13.

Egyedül nem megy | The Word Alive

The Word Alive – Monomania (2020) | Hatodik albumnál tart már a banda, de a Real óta igazán semmi olyasmit nem tudtak hozni, ami egy kicsit jobban megmozgatott volna. A Dark Matter még talán próbálkozott kicsit visszahozni az ötleteket és a keménységet, a sötétséget, de a Violent Noise már szimplán ráment az eladhatóságra és a műanyag modern metalra. Ez pedig annyira bejött Telle Smith-éknek, hogy sajnos maradtak is a vonalon. Tovább

2020. május 11.

Egy sima, egy fordított | Silverstein

Silverstein – A Beautiful Place To Drown (2020) | Az a jó ebben a bandában, hogy ha nem olyan jó, amit éppen kihoznak, az mégis mindig van legalább annyira jó, hogy a zsáner többi bandáját gondolkodás nélkül maga mögé utasítsa. Tény, ebben az emocore-nak csúfolt, letűnt műfajban már nem sokan tevékenykednek, de ha post-hardcore-ként aposztrofáljuk a kanadaiakat, akkor ez máris egy sokkal nagyobb fegyvertény. Tovább

2020. április 14.

A deathcore halhatatlan | Lorna Shore – Immortal

Lorna Shore - Immortal (2019) | Szegény Lorna Shore-ra rájár a rúd, mióta Tom Barber úgy döntött, hogy a Chelsea Grin-be igazol, hiszen CJ McCreery-ben megtalálták a tökéletes pótlást Barber helyére, sőt… Aztán egy évvel később, mire megírták az év egyik legerősebb lemezét, CJ-t meneszteni is kellett egy botrány miatt, aztán most megint vakarhatja a fejét a megmaradt trió, hogy ezeket a zseniális témákat meg ki fogja hitelesen elhörögni? Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky