2021. február 11. | Jam

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne.

FLAC formátumban sikerült megkaparintani a cuccost a kiadótól – ezúton is köszönjük!!! -, úgyhogy egyet nem lehet elvitatni az All Distortions Are Intentional-től, mégpedig azt, hogy jól szól! Mármint profin mixelt és masterelt poppunk lemezhez mérten természetesen, azért a Four Year Strong-ot Will Putney-val együtt nem fogja nyugdíjazni. Plusz, ha már itt tartunk, akkor azt is mondjuk el, hogy Ben Barlow-nak vannak megvillanásai a tizenkét dal alatt, amik esetleg még be is ragadhatnak az arra érzékenyek hallójárataiba, de az is maximum két-három tétel és a lemez első felén foglal helyet (Lowlife, Fall és esetleg a When You Know). És rohadjak meg, de ennél több pozitívumot képtelen vagyok összegereblyézni erről az albumról, hiába szenvedtem végig már vagy ötször-hatszor (jó, a Telling Stories legalább húz, de ennyi!). Próbáltam keresni az indokokat, hogy vajon ez miért lehet, talán kiöregedtem már a műfajból? De hát ott van az All Time Low vagy éppen a New Found Glory idei eresztése, amiket mind szerettem és azóta is vissza-visszatérnek a lejátszási listámra. Vagy esetleg nem értem, hogy mire akartak kilyukadni a srácok? Az könnyen lehet, de azért valljuk be, napfényes poppunkról beszélünk némi szomorkodással itt-ott, tehát azért hatalmas megfejtésekben nem kell gondolkodni. Akkor csak szimplán rosszkor hallgattam a lemezt? Azt sem hinném, mert próbáltam háttérzeneként, próbáltam odafigyelni rá, előtérbe helyezve, hallgattam utazás közben, játék közben, séta közben… és semmihez sem passzolt. Úgyhogy egyszerűen csak elkönyveltem magamban, hogy ez a lemez egyszerűen nem passzol hozzám, hovatovább baromi unalmas lett.

És ez a legnagyobb parája ennek a tucat tételnek, hogy már a harmadiknál beleveszel az egységesen felépített, hangzásban maximálisan összecsiszolt egyvelegbe, Ben csak jön a magas hangjával és teljesen érdektelen dolgokról hadovál össze-vissza, amikben semmi eredetiség nincs, mert már ezren megénekeltek mindent előtte. Pont ugyanúgy, ahogy a zenei részben sem találtam kapaszkodót, ráadásul az esetek 97 százalékában ott van az akusztikus gitár a háttérben (ha éppen nem övé a főszerep), ami még a lehetőségét is elveszi annak, hogy egy kicsit is karakteres, keményebb megszólalást kapjon egy-egy dal. Lehetne még sokáig fűrészelni a fingot - hogy BB klasszikusát idecitáljam -, de nem sok értelme lenne. Egyszerűen nem tudom megfejteni, hogy ez a banda hogyan játszhat a világ legnagyobb színpadain, miközben a Blink 182-nek nyitnak, akiknek még a legújabb lemezeik is köröket, mit köröket, orbitális pályákat vernek erre az anyagra? Nulla egyéniség, nulla eredetiség, unalmas zene és unalmas szövegek. Mindenféle kapaszkodó nélkül borította ránk az új lemezt a Neck Deep, úgyhogy egyre valószínűbb, hogy én ezt a bandát elengedem. Örökre.

A MyMusic értékelése: 3/10

Tracklist:
01 – Sonderland
02 – Fall
03 – Lowlife
04 – Telling Stories
05 – When You Know
06 – Quarry
07 – Sick Joke
08 – What Took You So Long
09 – Empty House
10 – Little Dove
11 – I Revolve (Around You)
12 – Pushing Daisies