2006. április 20.

Negyedik Letöltés élménybeszámoló

Még emlékszem az Első Letöltésre a Fáklya klubban, ahol mindenki egy kicsit feszengett, egymás után szívtuk a cigiket, amíg a sorunkat vártuk, kicsit minden hivatalos volt, izgalmas, nagy és sötét. Aztán ahogy egymást követték a Letöltések, lassan családdá formálódtunk az ismerős arcokkal, habár mindig itt vannak – és nagyon jó, hogy itt vannak - köztünk az „első bálozó” zenekarok, barátaik és nem ritka esetben szüleik, akik ugyan úgy izgulnak, mint mi annak idején.

Kissé megkésve érkeztünk a Fáklyába, amikor az első zenekar a Mellékhatások már koncertje végén járt. Természetesen először a büfét céloztuk meg, majd boldogan robogtunk be a nagy terembe megnézni végre a zenekart. Mélységes bocsánatkéréssel kell megvallanom, hogy már csak a bátortalan tapsviharra értünk oda, és a még nem igazán forró hangulatra, amit Kisó a csini műsorvezető-hölgy próbált feldobni.

(kép)

A műsorszünetben a büfé előtti sorban szépen megfért egymás mellett a zenész-anyuka a tini-korú - és nem egészen józan - r’n’b rajongókkal, a metál felé kacsingató rockerek kis köre a világzenét játszó földi halandókkal, a trendi sztárjelöltek a boglyahajú gitáros fiúkkal… A kisszínpadon pedig beindult az élet. A 4 fiatal tehetséges és dinamit-us hip-hop táncos, énekes és beat-boxoló kölyök - akik közül sokan már egészen korán lecserélhették a tv macit az MTV-re (ha)- pillanatok maga köré gyűjtötte a közönséget. Sosem láttam és hallottam még az amerikai hip-hop zenét és életérzést ennyire hitelesen zsigeri – mondhatni ijesztően jól - magyar nyelven megszólalni.

(kép)

A produkciót a nagy színpadon a Folk Free zenekar követte. Mindig izgalmas része a Letöltéseknek az, amikor egyik világból hirtelen egy másikba kerülünk, ahogy a különböző stílusok merészen követik egymást a színpadon. Ezúttal visszatértünk a gyökereinkhez, a magyar népzenéhez, és a népzenékhez általában. A hagyományos hangzást kicsit megbolygatva, ügyesen modernizálva és táncolhatóvá téve, bennünket is megmozgatott a színes nemzetiséggel büszkélkedő banda. Mély zeneiségüket, és profizmusukat akkor ismerhettük meg igazán, amikor az utolsó dalnál technikai problémák miatt eltűntek az alapok, és a biztos háttér nélkül (is) egy igazán szívhez szóló és energikus befejezést kaptunk.

(kép)

Amíg a soron következő zenekar melegített, a kis színpadon Sztankovits Katit és „zenekarát” hallhattuk. Kicsit gyanakodtam az első pár hangnál, hogy vajon érettek vagyunk-e érzelmes Shade dalokat befogadni így a szombat esti órákban…de a közönség jó része kitartónak bizonyult. Nem kétséges, hogy nagyon színvonalas produkcióval ajándékozott meg bennünket a három tehetség; különös csodálatot éreztem Kati iránt, aki hangjával és ős-nőiségével mindenféle látvány-adalék nélkül hatni tudott, a szíve mélyén inkább táncolni vagy aludni vágyó közönségre.

(kép)

Hirtelen, és kőkemény váltással érkeztek a Sun Workshop munkásai a színpadra. Én menekülőre fogtam, a húgomnak viszont nagyon tetszettek a frappáns váltások, agyas ötletek; az állati ösztönöket előcsalogató kemény és határozott rock zene. Meg a közelében táncoló – köztudottan különösen kritikus - Pély Barninak is nagyon tetszett, úgyhogy belátom, hogy bennem van a hiba.

(kép)

No de kellett nekem megijedni! A zúzás után kaptunk két szelíd fiatalembert, a DanMark duót akik főleg Simon és Garfunkel dalokat játszottak. Kicsit nem értettem, hogy mit keres az utcazene színpadon, de éppen ezt szeretjük a Letöltésekben, hogy a zene minden formája demokratikus teret, fényt és technikát kap - ha csak egy pár percre is. A srácok jól hozták az ártatlan londoni subway feelinget, és még vissza is tapsoltuk őket.

(kép)

A Fáklya klub – hasonlóan a többi tisztességes szórakozó és kulturális helyhez - egyik legmegfelelőbb színtere a kapcsolatépítésre természetesen a női mosdó. A hely, ahol a kereslet mindig meghaladja a kínálatot, és a frusztrált várakozás remekül összehozza a sorstársakat. Nekem is itt sikerült megismerkednem a Tumbling Tides, az est (második) nemzetközi zenekarának egy lány hozzátartozójával. Hatalmas izgalommal várták a fiatalok, hogy játszhassanak már, és én is nagyon kíváncsi voltam rájuk. Meglepetésemre a német és svájci elegy egy leginkább brit popzenére emlékeztető stílusban szólalt meg, sajna nem túl sok érzelmet és gondolatot hagyva maguk után - bennem. Hozzá kell tennem azért azt is, hogy itt már kezdtünk kókadozni egy picit, és meglehetősen erős ingerekre lett volna szükségünk ahhoz, hogy megnyíljon az auránk.

(kép)

Ez az inger azonban nem sokáig váratott magára. A színpadot hamarosan átvette és felvillanyozta az Anna és a Barbies nevű formáció. Egy olyan világba keveredtünk ismét, ami nem annyira a miénk, de nagyon ütős és szórakoztató. Anna a jó mozgású és rendkívül 21. századi vagány lény, és a barbik, akik egyébként fiúk és izmosak és ráadásul ikrek is, jól megkomponált táncos show-jukkal tökéletesen kiszolgálják korunk kulturális igényeit. Egy darabig hezitáltam, de aztán nekem is tetszeni kezdett. Azután valami csodálatos dolog is történt: a színpadon kavargó táncos mutatvány lassan őszinte és belülről jövő zenévé alakult. A színpad magához vonzotta a közönség között megbúvó ismertebb zenész réteget is, akik egyesülve a már fent lévőkkel, megismételhetetlen a capella művel kedveskedtek nekünk.

(kép)

Nehéz dolga volt a következő és egyben utolsó zenekarnak, a Sushi Train-nek. Az angol nyelven éneklő energikusan ugrándozó énekesnőt és a profi punk zenekart már nem tudtuk végig meghallgatni. A remek este után fáradtan és élménnyel töltődve ballagtunk haza, útközben még sokáig elemeztük a zenéket, a szervezést, az embereket, a pasikat…
A konklúzió megint csak az maradt, hogy jó érzés, hogy valaki törődik velünk apró-cseprő, támogatást, ismeretséget, „odaszületést” "eladhatóságot", vagy "elveszett és megtalált nagybácsit" nélkülöző zenekarokkal, akik igen is – mint a mögöttünk lévő Mymusic rendezvények is mutatják – érdemesek vagyunk a Nagyszínpadra!