2010. június 4. | Dinnye

Paul Anka a barátod lett Budapesten

Hogyan lehetünk 69 évesen is rocknroll sztárok, avagy mi is kell valójában egy jó koncerthez? Leginkább hívjanak minket Paul Ankának és milliónyi ember imádja a dalainkat, amelyekkel aztán meg lehet tölteni, mondjuk a Papp László Budapest Sportarénát. A többi tulajdonképpen már jön magától...

Ismertem Paul Anka számait és azt gondoltam, tudom milyen lesz a koncert, így hatalmas meglepetésként ért, hogy mást kaptam mint amit vártam. Sokkal jobb volt mint reméltem.

Paul Anka 1941-ben született, ami azt jelenti, egy hónap múlva tölti be a 69. életévét. 14 évesen már kislemezt adott ki és 16 éves korában megjelent első nagylemeze, mely azonnal sikeres lett, elég ha csak a címadó dal címét megmondanom és máris mindenki fülében cseng az ismerős dallam: Diana. Ezután sorban következtek a jobbnál jobb számok, melyeket még ma is jó meghallgatni: You Are My Destiny, Lonely Boy, Put Your Head on My Shoulder. Amennyiben csak ezen életművét vesszük alapul, már az elég lenne egy kiadós koncerthez, mert eddigi előadói pályája alatt „csak” 124 nagylemezt adott ki. Egy kis fejszámolással élve, ha ezekből levonjuk a Best of... és Live kiadásokat, még mindig 100 feletti saját dalokból álló lemez maradt. Tudni kell még róla, hogy nem csak saját magának írt dalokat, hanem olyan híres előadóknak is, mint például Frank Sinatra (a My Way című szám egyhuzamban 122 héten keresztül volt fent a BBC slágerlistáján), Tom Jones és Buddy Holly. A 80-as évek után kis szünet következet és a nagy visszatérés 2005-ben jött el, mikor népszerű rock zenekarok számait dolgozta fel. Hatalmas siker lett, mellyel mind régi rajongóit, mind a fiatalabb nemzedéket elkápráztatta. Az Its My Life, Eye of The Tiger vagy a Nirvana „Smells Like Teen Spirit” című száma elképesztően jól hangzott a tolmácsolásában, ez szinte azonnal újra ismertté tette nevét. 2008-as Classic Song, My Way albumán saját slágereit dolgozta fel és ennek sikere sem maradt el. Ekkoriban hazánkban is eljutott egy koncert erejéig.

Ezen ismeretek birtokában mentem el én is a június 3-án a  Sportarénában tartott koncertjére, de nem voltam felkészülve arra, ami rám vár. Kellemes 60-as, 70-es évekbeli koncertet vártam, amin kellőképpen el lehet andalodni és hosszan mélázni azon, vajon milyen lehetett akkor fiatalnak lenni.

Elsötétült a színpad, az ültetett (javarészt 50-es és afeletti) közönség elhelyezkedett a székeken és néztük mi fog történni a színpadon. A kísérőzenészek elfoglalták helyeiket, megszólaltak az első hangok, de Paul Anka nem volt még sehol. Késik, vagy vajon merre lehet? Egyszer csak felcsendült a felejthetetlen Diana kezdősora és megjelent HÁTUL, a közönség mögött, majd a széksorok között elkezdett előre sétálni. Eközben kezet fogott, puszit adott, táncolt a hölgyekkel, hagyta magát fényképezni is sőt, egy izgalmában remegő hölgytől elkérte a fényképezőgépet és saját maga készítette el a képet. Egyáltalán nem sietett, még az oldalpáholyokba is felment, üres székekre is felállt, hogy jobban lehessen látni. Hihetetlen élmény volt, hogy egy ekkora világsztár csak úgy sétálgat a közönség között, bárki megérintheti és büntetlenül a közelében lehet. Néha olyan nagy volt a tömeg körülötte, hogy alig lehetett látni, csak a hangja hallatszott. A harmadik szám kezdésekor ment csak fel a színpadra, de egy hölgyrajongója még oda is követte, majd egy hatalmas csokor virágot adott neki. A MY Hometown után viccesen meg is említette, a bal oldalon valaki még bele is csípett a fenekébe, így arra többet lehet nem is megy.

A hangosítást jól megoldották, a világításra sem volt panasz, de egyáltalán nem ezeken volt a hangsúly, közel sem láttunk olyan dolgokat, mint egy rockzenei koncerten. Egyénisége, közvetlensége és a belőle áradó pozitív kisugárzás teljesen betöltötte az arénát és mindez nemcsak kárpótolt a külsőségekért, hanem tökéletesen pótolt is minden technikai bravúrt.

Megemlékezett régi, ma már nem élő barátaira, egykori felvételeik bejátszásával duettet énekelt Sammy Davis Jr-al, Michael Jackson legutolsó számát a This is It-et is elénekelte (melynek ő a szerzője) és felidézte mindazokat, akiket csak kedvelt.

Nem múlt el dal anélkül, hogy fel ne szólította a közönséget valamire. Eddie Van Halen nagy sikerű Jump száma alatt jókat ugráltunk, majd a színpad elé hívott táncolni, azokat akik nem tudtak odamenni pedig tapsra biztatta. Folyamatosan mozgatta a publikumot, kijött közénk énekelni, táncolni, úgyhogy az egész koncert inkább közös buli volt, melynek fő mozgatórugója és élő lelke ő maga volt.

Akkor kerekedett ki végleg a szemem, mikor a rock n roll világ legjobb slágereit kezdte el énekelni, egészen más értelmet nyert a Twist and Shout az ő tolmácsolásában, vagy a klasszikus musical a New York, New York.

Sehol máshol nem láttam még olyat, mint amikor a Lonely Boy-t énekelve kiült a nézők közé és a 60-as éveket idéző sikoltozással ünnepelték minden mozdulatát. Mindezt úgy, hogy ő is egy volt közülünk és a félúton a harcot feladó biztonsági emberek sem gátoltak meg senkit abban, ha oda akartunk menni a közelébe. Testközelből láthattuk hogyan énekel és hallhattuk azokat a dalokat, amiket eddig csak kopott bakeliteken őrizgettünk. Minden kétséget kizáróan, a világ egyik legnagyobb élő énekes legendája járt nálunk és tartott bemutatót arról, egy koncert felejthetetlen lehet óriás kivetítő és több tonna pirotechnika felhasználása nélkül is.

Sok koncerten voltam már, de ilyen jól még egyszer sem éreztem magam, öröm volt látni, hogy nem csak az idősebb korosztály hanem a fiatalok is eljöttek és bár fértünk volna még be, de senki sem érezte rosszul magát emiatt.

A történelem legjobb slágereit hallhattuk, egy roppant szimpatikus, ámde egyáltalán nem visszahúzódó, 69 évesen is fiatalokat megszégyenítő energiát sugárzó előadójától.

Elképesztően jó volt és ebben az esetben tökéletesen igaz, hogy teljesen más emberként léptünk ki a kapun, boldogan és jókedvvel feltöltődve.

Dinnye