2008. szeptember 1. | Neményi Márton
Az ország legbarátságosabb és egyben legijesztőbb fesztiváljával zárjuk a nyarat mi is, akárcsak az a párszáz sorstársunk, aki a szentendrei Performance és Nehéz Zenei Fesztivált választotta. Megtaláltuk az új Quimbyt, menekültünk a rózsaszín latexzakós Depeche Mode-fanatikus elől és végignéztünk egy teljes vegyvédelmi szerelésben előadott koncertet. A legdurvább élmény mégis egy üres kávézóban ért.
Nem egyszerű eljutni a bulira, de a HÉV-en zötykölődés és a Szentendrén téblábolás kiváltotta rossz mellékíz egy pillanat alatt eltűnik, ahogy odaérünk a Művészmalomba. Belépve csak annyit tudok gondolni: végre. Végre egy fesztivál, ahol nem kell hömpölygő tömegen átvágnom, nem kell egymástól több kilométerre felhúzott sátrak között rohangálnom a porban, az élményt húszperces sorbanállásokkal megszakítva, hogy bejussak egy hullaszagú toitoiba. Szentendrén ennek nyoma sincs: egy, alapvetően kortárs kiállításokra kalibrált helyszín, meg még egy színpad a Duna-parton, szellős közönség és ennyi.
A színpadokon pedig zenék. Délután fél ötkor megtaláltuk az új Quimbyt: a Presszó Tangó Libidó fiatalos kocsmasanzonja Kiss Tibiék nagy kihívója lehet, ha majd egyszer megtölt egy nagyszínpad előtti rétet. Erre minden esélyük megvan, bár a hangszerelés, az énekes hangja és a színpadról áradó bölcsészillat egyelőre túlságosan emlékeztet a nagy elődre, és zeneileg is van még mit gyakorolniuk: néha finoman szólva nem volt teljes az összhang. De rajongók már vannak és a dalok is nagyon összeértek, szóval az irány megvan.
„Most egy dal következik” – ez már az Új Látásmód Fúzió egyik felkonfja. A Depeche Mode és a korabeli (értsd: nyolcvanas évek második fele) szintipop-albumok zenei világából élő együttesre hirtelen nem is tudunk mit mondani – ez persze nem utoljára történik meg velünk a fesztiválon. Várom a jelet, vagy legalább valami apró utalást, hogy a rózsaszín latexzakós frontember és csapata valójában semmit sem gondol komolyan az egészből, vicc, fricska, műfaji paródia, amit látunk. De nem. A komolykodó szövegek, a feltűnően mode-os énekstílus és az erőltetett posztapokaliptikus hangulat bizony valódi. „Kompromisszmmentes avant-garde alkotóműhely”, mondják magukról. Ennek a fele sem tréfa. Menekülünk.
A Duna-parton még belefutunk az ország legkeményebb neoromantikus posztpunk-együttesébe, a Mohába, amely egyszerre hozza a belvárosi bölcsészlét és a külvárosi talponállók összes manírját. Nagyon magyar blues és rock, tíz percig magával ragad, aztán győz az éhség és a kávéfüggőség. Így kötünk ki a Nosztalgia Kávézó nevű, a magyar nyelv szavaival és mondattani lehetőségeivel leírhatatlan helyen. Mintha Krúdy durván bedrogozva saját kezével rakta volna össze a harmincas években, és a szereplőket (egy pincér és egy néni) is az ő egyik novellájából vágták volna ki. A kávé közepes, a Sacher száraz, az Esterházy rendben van, billegős foncsorozott fémszékek, futónövények, rettenetes díszletek – zseniális és szürreális az egész. Alkoholt fogyasztani itt életveszélyes lehet – minden korty sör felér egy adag meszkalinnal.
Visszatérve a Malomba szinte megkönnyebülésként fogadtuk a Lyuhász Lyácint Bt. vegyvédelmi szerelésben, kalapálva és ordítozva előadott koncertjét – a Karosszérialakatosok Országos Érdekvédelmi Szövetsége találkozik Kassák Lajossal. Lám, vannak még normális emberek.
Neményi Márton